1. Fejezet

Volt egy tündér. Egy éber tündér. Amely minden nap meggyújtotta a lángokat, és tűzcsóvákat, egy pörgős reflextánccal, amelyet úgy hívott, az esőtánc. Ide-oda táncikált a fátyolban, kendője pörgött körülötte, és fel-felreppent, úgy bicsaklott vissza a talajra, hogy forduljon, és nyújtózkodjon, majd ugráljon előre, és vissza, majd csak előre.
Ezzel begyújtotta a lángokat a csóvatartókban, melyek szikráztak, és fénylettek tündérvárosban, mely már csodás szürkületében szivárványszínekben tündökölt, falevelei leperegtek egy nap alatt, csodálatos lombhullató avart képezve, amit nagy ritkán sepert össze a koboldtündér, hogy égessen egy színes díszfalevél mécsest, vagy szivárványszínű, inkább bordó árnyalatú elixírt, alkímiai alapanyagnak.
A tündért úgy hívták, A Kék Mécset Tündére, és Azúrkék város esőtáncosa volt.
Időnként megidézett esőket, viharokat, de a láng mestere volt, mert kora hajnalban, és késő este kellett táncolnia a koszorútengeren, és minden egyes reflex mozdulatára újabb láng csapott fel egy üvegbura alatt.
Tánca egész egyedülálló volt, gyakran paródiaként mutatta a többi tündérnek, és fellépése is volt, az üvegtáncosként, ahol egy labirintus üvegtörésben táncolt ide-oda, és csak szárnyai csapása volt látható, pillangó rítusa egész egyedi volt, szent térfogat fordulatban fordult körbe -körbe, olykor olykor meglökte az egyik tükröt, és onnan tükröződött a szárnyainak csapása.
- Olá, Olé Ó, A Hahó! - mondta a tündér nevetve, pajkosan, és ugrált, amikor a többi tündér megtapsolta az előadását. Nagyon eleven, és virgonc tündér volt, de feladata a szent tűz begyújtása, és ezt mindig komolyan gondolta.
- Komolyan, még viszed valamire! - bókolt neki egy fiútündér.
- Köszönöm. - hajolt meg a tündér. - Igyekeztem. Mellesleg nem könnyű!
- Majd belejössz. Figyelj, az egész csak lábmozdulat, így kell azt.. stippi-stoppi, stip- és stop. Voilá! Ennyi az egész! Ennyi lesz. - mondta a tündérfiú.
- Meg így és így! És Misie Voila ...! - tette keresztbe lábait az esőtáncos, és felugrott, majd terpeszbe leesett. - Voilá!
- ...! Le is út , fel is út, és stip- és stop! - mondta a fiútündér.
Az esőtáncos mindig maga alatt volt a csendes délutánon, nem tudott úrrá lenni unalmán, csak elmerengett a távoli tájképeken, és nézte az ablaktoronyból. Legszívesebben körberepülte volna a mezőt, de mosolygott, akkor nem tudná megcsinálni az esőtáncot.
Lábait keresztbe tette, és nézett előre. Tudta, a ma esti attrakciója nagy lesz, mégse készült. Érezte, hogy begyújtja egész Azúrkék várost, zsigereiben száguldott a reflex, és kezét oldalnak illesztette, majd másik felé. - Begyújtom Azúrkék várost, ragyogó fényeivel! Mind a száz égője úgy fénylik majd, mint a vitrinkirakás. Ma este lángtengerbe borítom Azúrkék várost! - felkuncogott A Kék Mécset Tündére, majd felállt, és balerina mozdulatokat tett. A toronyban őrizték, hogy a fuvallatok ne tegyenek kárt benne.
Közeledett az est. Kopogtattak az ajtaján. A Kék Mécset Tündére mozgatta csaknem átlátszó szárnyait, mely smaragdzöld erekkel volt ellátva, és odaállt az ajtóhoz, majd kinyitotta az ajtót. Egy lány tündér volt, fiús arccal. Fehér selyem törölközőt hozott neki.
- Készen állsz? - kérdezte a lánytündér.
- Készen. Kora este kezdem. - ezzel megtörölte apró arcát a selyemkendőben, s felsóhajtott.
- Akkor jön látogatóba V..., és menyasszonya, J.... - jelentette ki a lánytündér határozottan. - Tessék, egy vattacukor!
- Örülök. Őket is elkápráztatom a táncommal. Ma este minden égni fog, ami láng, táncom heves lesz, mint a tornádó! - kacsintott A Kék Mécset Tündére, majd elvette a vattacukrot, és bekapta.
Lassan szürkült, és leszállt az est. A fogatok, melyek a tündérhintót vitték a levegőben, P..., már kezdtek leereszkedni Azúrkék városba.
A Kék Mécset Tündérét kiengedtek, és felrepült a koszorúhoz, majd megfordult, és táncolni kezdett. Fel - és le, előre, és hátra, fordult egyet.

További jókat

kekplatanfa