Üdv és Sziasztok!
Jó mester - rossz mester. Milyen a jó mester? Avagy, mit jelent helyesen tanítani, tudást átadni úgy, hogy egodat ne keverd össze az átadandó szakértelemmel? Tanítani nem olyan könnyű, szokták is mondani, a tanítás nagy felelősség. Igen, mert aki nem mestere a tudásának, az vagy rosszul, vagy sehogy nem képes átadni ismereteit a tanítványoknak. Nem akarom bírálni a mai oktatáspolitikát, de a mai tanrendszer túlzottan elméleti, nem képezz kellő szakértelmet, így nem is lehet rendesen átadni az ismereteket a tanítványoknak. Aki nem tudja szakértelmét - NEM A TUDÁSÁT!!! - átadni az anyag mellé, az nem is megfelelő tanára az adott témának. És igen, ma nem tudnak jól tanítani, mert túlzottan elméleti rendszeren alapul az oktatáspolitika.
A régi görögöknél, egyiptomiaknál, mezopotámiaiaknál, sőt, még az indiaiaknál is létezett egy olyan kiforrt oktatási rendszer, amely nem volt ugyan mindig hivatalos - az uralkodói háztól függően - de hatékonyabban adta át a jóval kevesebb ismeretet is a tanítványoknak, így tovább is maradt meg bennük az anyag. Az kell hogy mondjam, egy ókori tanítvány jobb tanulója mesterségének, mint egy mai diák. Mert bár a mai diákok többet tudnak, mint ókori társaik, mégis rosszul, vagy nem gyakorlatban ismerik, ezért nem tudja még a több tudás ellenében sem felülmúlni ókori társait!!!
Mit jelent jól tanítani? Avagy mi a jó mesterség titka? A jó mester ugyanúgy tanítványa saját szakértelmének, és nem tagadhatja meg a tényt, hogy ő sem tudhat belőle mindent. Aki mindent tud a szakértelmében, az nem is jó mester. Mert a jó mester mindig tanul, még öreg korában is! És ezt a mai egoista társadalom nem tudja befogadni, mert olyan elképesztően nagyra duzzadt az egonk - nagyobbra, mint az auránk - hogy egyszerűen nem vagyunk képesek tudomásul venni, hogy lexikális ismeret birtokában SEM vagyunk semmiben sem mesterek, és nem is lehetünk, mert a jó mester sosem tud saját mesterségének nagymesterévé válni.
Megfigyelhetjük, hogy a régi korszakokban, a középkorban, vagy az iparosodás korában még voltak szakmák, és műhelyek, amelyek megkövetelték a nagy szakértelmet. Mint például a varga, a szabó, a szűcs, a cipész, az ács, stb, amelyek többségében műhelykurzusra épültek, és a mesterek éveken át oktatták a tanítványokat, sőt, a középkorban volt cserediák, akik más országok műhelyeiben kamatoztatták tudásukat, és visszatérve be kellett bizonyítaniuk, hogy jobbak a mesternél. A mester azonban mindig tanult, és sosem mondhatta azt, hogy ő már mestere a szakmájának. Ehhez képest a mai pár éves szakmai képzésen átesett tanítványok nagyon nagy egoval kijelentik, ők már mindent tudnak, ők szakmáik mesterei, és mennyire égnek, mikor valaki többet tud náluk, vagy elkövetik az első bakit.
De nem csak gyakorlatban, elméletben sem elég a puszta információ ismerete, hogy valaki hatékonyan tudja átadni. Mondhatnám azt is, kell egy kis személyiség, egy kis emberismeret, hogy valaki jó tanítóvá váljon. Ha nem ismered fel a tanítványod hiányosságait - mert csak magadra koncentrálsz - akkor nem is tudod megtanítani neki az ismeretet. A régi görög filozófusok, például Platón, Tatiosz, Arkhimédész, nagy mesterei voltak a tanítás ismeretének. Köztük Tatiosz kiemelkedő értékkel bírt.
Miről ismerhető fel leginkább a jó mester? A legismertetőbb jele mind közül, ami már az elején szembetűnik, a jó mester nem keresi a tanítványokat, a jó mestert a tanítványai keresik. De ha ez sokszor nem is tűnik fel egyből nekünk, például a tudás erőszakos átadása, az idegesség, az érvelés hiánya, az elleninformáció normális megcáfolása, a fáradtság, és az elkötelezettség hiánya mind a rossz mester tulajdonságai. Mert a tanításhoz érteni kell! Sajnos ma már mindenki magától érthetőnek tartja, hogy tud tanítani. De más az információt átadni, és más tanítani, okítani az élet bölcsességére, és nem félrevezetni. De mivel évezredes vallásos félrevezetés folyt, ezért nem csoda, ha ma már a tanárok alapból nem elkötelezettek, nem szánják rá az életet a tanítás mesterségének elsajátítására. De azért megnyugtat a tény, hogy a tizenkilencedik századtól kezdve, minden vallásos okítás ellenére felbukkantak a szakértelemmel bíró JÓ tanítók, akik nyugalommal, türelemmel, és kitartással próbálták átadni a tudást az utókornak.
Az ego nagy akadály a tanítás mesterségében. Sokan saját büszkeségüket, magabiztosságukat, és nemességüket előrébb valónak tartják a tudás átadásánál, és pusztán kötelességnek - és nem elkötelezettségnek - tekintik a tanítást. Az ego olyan dolog, mint a méltóság, minden dacára védi az ember személyiségét, és minél öregebb az ember, annál nagyobbra duzzad az egojuk. Sajnos az ego felismeréséhez nagy türelem és figyelem szükséges. Észre kell tudni venni, mikor szól belőlünk az ego, és mikor a tanár.
Az élet bölcsességeire sokszor elhívatásként tekintenek egyesek, és egész életük alatt tanulnak, és adják át ismereteiket az utókornak. Leggyakrabban a nagyszülőknél, dédszülőknél, ükszülőknél figyelhetőek meg - ha kellően tanultak az élettől - az élet bölcsességének ismerete. De nem csak az idősebb generációban. Elég gyakran már szembetűnő, hogy egész fiatalon rászánják magukat egyesek az élet bölcsességeire, és elhivatott tanítói lesznek az életnek. Ezek lehetnek szaktanárok, gyakornokok, vezetők, vagy akár a szülők is. Bizonyos magasabb égitest alatt álló személyek képesek elhivatásból megfelelni az elkötelezettségnek, és minden tiszteletem az ővéjük.
Összefogalalva: A jó tanárt megtalálják a diákok. A jó tanító nem egoista, és mindenek mellett elkötelezett a tanítás mestersége felé, és nem kötelességből teszi. Gyakran egy egész életet rászán arra, hogy mesterévé váljon szakmájának - elméletének- ismeretének- és nem fél szembenézni, ha a tanítvány többet tud, vagy máshogy tud. Mert nem félrevezetés a tanítás, hanem átvezetés az ismeretek világába. Az ilyen emberek későbbi életeikben akár tudósok, kutatók, feltalálók is lehetnek.
Minden jót
kekplatanfa
