Novella a Zongoristáról

Ez a szigorúan érettségit megtett embereknek szóló mű sajnos letölthető PDF formátumban nem volt megoldható. A reinkarnáció és a lélekvándorlás alapjait tükrözi, miszerint létezik síron túli tanítás. Részletesebben majd a 11 (XI)-es bejegyzésben fogok írni a Lélekvándorlásról. Kellemes olvasást...

***<--->***

A szél csendesen fújt, szinte dallamszerűen rázta a fák száradó leveleit, s a zörgő faleveleket letépte a szél, majd vitte a meszességbe, az álomvilág felé, míg nem valahol földet ért, s ott nyugszik végleg, ha csak a szél meg nem kíméli, s nem repíti tovább.
Ősz volt, az ősz az elmúlás évszaka, legalábbis ezt szokták mondani róla. Süvít a szél, emlékek ébrednek, nosztalgikus emlékek… A fák elbúcsúznak fűtől-bokortól, s nyugovóra teszik a fejüket, tavasz virradásáig. A nap is átvonul az egyenlítő másik oldalára, a Föld déli félgömbjére. Innen, az északi részéről csak halvány árnyak vetődnek az élőlényekre, s emberekre. Aki tud, az fogja a cókmókját, s elvándorol, a nappal együtt. Ahogy ezt a vándormadarak teszik. De az ember nem mehet, maradnia kell, mert helyhez kötött…
S ősz sem más, mint előfutára a télnek. Csak egy árnya, akár az az égitest, mely a kormos felhők mögül olykor fehéren felvirít, s meleget már nem ad, fényt is csak homályosan, s halványan. Minden reggel dér ül ki a padokra, fákra, s ablakokra. Valóban, előfutár, mely ráébreszt, s felkészít minket a télre. Felkészít, igen, de mire? Hát ez a kérdés, s főként az, hogy a kemény tél előtt miért is oly magányos az ősz?
Szép az ősz, minden évszaknak megvan a maga szépsége. A piros, sárga, s narancssárga pompában virító fák, s bokrok, a táncot járó őszi falevelek, a langyos szél, s a nosztalgikus táj, ez is szép a maga nevében. De mit meg nem adna az ember, ha újra tavasz, s nyár lenne, hisz mégis csak, az évnek e két évszaka a legszebb időszaka.
S igazából csak ősszel érezzük mindig azt, hogy az idő múlik, rendületlenül, s fékeveszetten. Elszáll felettünk, s mi észre sem vesszük, teszünk-veszünk, s nem törődünk vele, az meg csak megy, de nem mutatja ki haladási mivoltát, s a célja és homályba veszik, akár a jövő. De nem áll meg, akármi történik, s mire észrevesszük haladását, már túl késő. Az elmúlt idő pedig emlékké válik… örök emlékké…
Az avar takarószerűen fedi le a talajt, melynek mélye alatt alagútrendszerek lapulnak, legyen az hangyáé, vagy süné, a mókus sűrűn hordozza fel a fára a talajon mindenfelé elterülő makkokat, mogyorókat, s diót. Az elszóródott magok pedig ott nyugszanak a zord téltől védve a föld mélyén, várva a tavaszt, az áradást, s a melegedést.
Mindenki készül a télre, az ősz pedig csak egy kapcsolat, egy átvitel a nyárból a télbe. Hogy van, azt sokan észre sem veszik, tanulnak a diákok, munkába járnak az emberek, gyűjtögetnek az állatok, a növények pedig elalszanak. Senkinek sincs ideje foglalkozni az ősszel, mindenki csak rohan, az ősz meg telik, s lassan, ahogy közeleg a november, átmegy télbe, s jön a reggeli fagy, a köd, s a nyirkos talaj. Igazából pedig csak az idősek tudnak egy apró figyelmet fordítani e évszak szépségére, hisz napjaik nagy része másból sem áll, mint az őket körülvevő világ tanulmányozása, s megismerése. Televíziózás, rádióhallgatás, olvasás, főzés, vásárlás, délutáni séta, vagy kutyasétáltatás, s a kutyával való törődés, persze ha van. S közben a gondolkodásra, az emlékezésre, és a fátyolszerű árnyak észrevételére is bőven akad idő. Ők ismerik az őszt, már úgy, ahogy. De nem mondom, hogy nem ismerik, csak nem teljesen.
És hogy én ki vagyok? Magam sem tudom, talán, ha már az őszre oly nagy figyelmet fordítok, magamról is mondok egy pár szót, hogy létem ne merüljön homályba.
S ekkor jobbra nézek, a monitoromtól feltekintve, az erkély felé. Ott pihen a fél méter magasságú fikuszom az állványon, az aszparáguszom lóg lefelé, ki tudja, meddig, a muskátlim pedig hívogatóan virágszik, fehér színben, de már se rovar, se nap nem éri, pusztán az én szeretetem. De neki az is elég, s hűségesen, akár egy kutya, teljesíti a munkáját, s virágzik. S a szobám közepén, a dohányzó asztalon ott pihen az én kaktuszom. Fajtáját nem tudom, nem vagyok botanikus, egy gyűjtőtől vásároltam, ki csak annyit mondott, Mexikóból van. Hát jó, akkor egész évben a szobában lesz, kivéve nyáron, s közben melegben, s szeretetben növekszik. S a kaktuszom első félévben makacskodott, de aztán hozzászokott az új helyéhez, s egyre otthonosabban virított, s növesztette a puha szőreit. Kéthetente egyszer locsolom, de neki ez is elég, mi több, nyáron még sárga virágot is növeszt ezért.
Ha már az erénynél tartunk, egy másfél szobás lakásban lakom. Ahol most vagyok, az a félszoba, itt alszok, gépelek, s olvasok. Itt van az erkély, s itt alszik az én kis papagájom is, ki a kalitkában most is pihen. A nappaliban van egy kanapé, előtte pedig egy pár fotel, s egy nagyasztal, ide lényegében a barátaimat fogadom, meg Isten tudja, kicsodát, mert ez a vendégszobám. Van még a nappaliban egy vitrinszekrény, ott a pohár, és szoborgyűjteményem, valamint egy régi, ötvenéves pianínó, amit hetente fel kell hangolni. Egy hosszú folyosó vezet a bejárathoz, elágazva róla az illemhely, a fürdőszoba, valamint egy beépített szekrénysor, és a fogas. Hát, ebből áll az én lakásom. A konyha pedig összkomfortos, beépített tűzhellyel, s hűtővel, egy ember, ha elfér benne. A lakás mérete pedig 48 négyzetméter, ha jól tudom, ennek ellenére 660 ezerért vásároltam, havi 19 ezerért, három évig törlesztettem. A ház negyven százalékát a nagyszüleim állták, valamint 15 százalékát pedig a barátaim, szóval nekem csak a lakás felét kellett tulajdonképpen kifizetnem. Persze két szobás lakást már 750 ezerért, két és fél szobást pedig 880 ezerért is lehetne vásárolni, de nekem ez a másfél szobás pont megfelelő. Úgyis egymagamban vagyok, nem kell nekem nagy terep, a nappali amúgy is 99%-ban nem használt, szinte érintetlen területe a lakásnak. A téglaház viszont egy panorámás park felé néz, valamint második emeleti lakás az enyém egy barátságos társasházban, így jól érzem magam. A társasházban hét lakás van, és háromemeletes, így majdnem mindenki ismeri itt a másikat.
Én zongorista vagyok. Nem mondhatnám, hogy őstehetség, de szeretek zongorázni, hisz szenvedélyem a zongorázás. Hogy mióta? Nem tudom, csak annyit, hogy mióta az eszemet tudom, zongorázok.
S most is tulajdonképpen nem csinálok mást, mint zongorázok. Ujjaim táncolnak a billentyűzeten, s úgy íródnak a sorok, ahogy a kottafüzetemben a darabok. Nem vagyok író, csak írtam. Úgy döntöttem, pár napot rászánok az életemből arra, hogy megírjak egy novellát, egy olyan zongoristáról, aki önmagának zenél.
A gép már régi, már mióta használom, ha jól tudom, a 80-as évek elején vásároltam, 5-6 éve van meg. Jó szolgálatot nyújt, itt internetezek, itt írok, valamint néha játszok egy Máriót, egy űrvadászt, vagy egy pasziánszot, s néha még egy sakkmenetet is, bár a gép mindig megver. Nem vagyok jó sakkból, a matematikát, a logikát, és a sakkot mindig is megvetettem. Igénybe veszi az ember fejét, s azt hiteti el vele, hogy ő még egy semmit tudó. Én inkább zenélek, abból vagyok a legjobb. Mert ha zenélek, önmagamat nyújtom. Nem kell tartanom, hogy elrontom, vagy, hogy legyőznek, a zene nem verseny, nincs célja, s ereje, nem tanít, s nem is művel, mégis, egy olyan világot teremt számodra, ahol te is vagy valaki, és amit te is teremtesz. Ha megszólalnak a varázslatos dallamok, zeng a szoba, a növények felébrednek, a papagáj pedig alájátszást nyújt, hisz ő is szereti hallgatni. A zene megnyitja a lélekvilágot, felébreszti a tudat alatt motoszkáló emlékeket, gondolatokat, s ezek áradnak, dallamformában, a világ minden tája felé.
Ha pedig elütöd a hangot, meghallod a rosszat, s kijavíthatod. Mert az élet sem tökéletes, gyakran megesik, hogy az utunk hosszú, s rögös, s néha megbotlunk. De ez mindenkivel előfordul. Ilyenkor nem kell megijedni, fel kell állni, s tovább kell fojtatni, bármilyen nehéz is. Így tanultunk meg járni, biciklizni, zongorázni, beszélni, és élni. Ám, ha a sakkban félrelépünk, nincs visszaút, számolj a következményekkel. A sakk egy másik világ, nem az én világom. Nem szeretek szabályok, s korlátok között élni, én szabad lelkű vagyok, s azt szeretem, ha a lelkem szárnyalhat, itt, a Földön.
Tízéves voltam, mikor először zongoráztam. Volt az iskolában egy zeneterem, oda egyszer bementem, leültem a pianínó elé, felnyitottam a míves, s lakozott billentyűfedelét, majd ujjaim precízen, s elegánsan a billentyűzetre helyezkedtek, s lenyomtam a bűvös hangokat. Ebben a pillanatban, mintha megállt volna az idő. Nem tudom, hogy meddig állt, de éreztem, hogy állt. Csak egy pár másodperc, s mégis, mintha az örökké valóságig tartott. Megszólalt egy hang, egy egyszerű M, amit egy F követett. Aztán felpördült. Játszottam, s játszottam, magam sem tudom mit, de szebbnél szebb darabok jöttek elő az ujjaim alól, s el sem hittem, hogy ezeket a varázslatos dallamokat én idézem elő. Nem kottából játszottam, hanem spontán, s egyedül, minden tudás nélkül. Mozart lennék? Nem, csak ráéreztem, hamar, s világosan, akár Buddha az életre.
Szórakozásom nem tartott sokáig, mert a zene megszólalását az irodában lévő zongoratanár meghallotta, s visszajött a zeneterembe. S rám nézett. Nem megvetően, mint hogy “mit keresel te itt”, vagy hogy “kifelé, te engedetlen kölyök”, hanem csillogó tekintettel nézett rám, s nem mondott semmit, de a szeme helyette csak úgy ordított. Vélhetőleg tetszett neki a zongorázásom, s azt akarta, hogy folytassam. De én megijedtem, s felálltam a hangszer elől. Elnézést kértem, s távozni akartam. De elállta az utamat. S csak annyit mondott:
“Eldobnál egy lehetőséget magadtól, hogy jobban megismerhessél egy másik világot?” - kérdezte akkor ő, és én akkor még nem értettem. S valóban, a zene egy másik világ, teljesen más, mint a sport, mint a művészet, mint a szerelem, vagy bármilyen szakterület. A zene maga a világ íze, s színe.
Én pedig csak álltam, lesütött szemmel, s csak annyit mondtam: “Már két éve készültem, hogy bejöjjek, de nem mertem. Csak meg akartam tudni, hogy szól az én kezem alatt az, amit hallottam a zeneakadémián.” S ez volt az első lépés a művésszé válás útján, hogy kimondtam ezeket a szavakat.
A zenetanár tuszkolására (győzködésére) belementem, hogy megkérem a szüleimet, hadd tanuljak zongorázni. A szüleim első alkalommal, mikor értesültek a zenei érdeklődésemről, nem voltak lenyűgözve. Ők azt szerették volna, ha orvos, jogász, vagy valamilyen művelt, s hasznos téren próbálok elindulni, nem pedig művészkedni. Mondák mindig is, hogy művészetből nem lehet megélni, s rengeteg festő, zongorista, író, vagy grafikus még annyi pénzt sem tud keresni, hogy önmagát eltartsa, s sokuk sajnos utcán végzi.
A tanulmányi eredményeim jók voltak, minden tantárgyból átlag négyes-ötös voltam, szerettem tanulni, de vonzódtam a zenéhez. Akár hányszor feltettek a szüleim egy francia, vagy egy német zongorista kazettáját, vagy lemezét a lejátszóba, én átköltöztem a nappaliba, s a zene mellett írtam meg a leckéimet. S valóban, lehettem volna orvos, jogász, mérnök, bármi, amihez csupa négyes-ötös jegy kell. Még fizikából is átlag négyes voltam. Csak hogy nem elég érteni valamit, de szeretni is kell. Csak azt a munkát végezzük el tökéletesen, amit szeretetből, s teljességből végzünk, azt a munkát, melyet csak kényszerűségből, de érdeklődés nélkül végzünk, nem nevezhető kész munkának. Igazából pedig csak féltettek a szüleim. Nem akarták, hogy zenész legyek, vagy, hogy híressé váljak, mert akkor rengeteg sérelem, s fájdalom érhet, s ez a pénz világa, ami gyakran a művészeket tönkreteszi, s lebombázza, még mielőtt teljesen kinyitnák szirmaikat. De végül hosszas győzködésemre belementek, s elkezdtem zongorát tanulni. Szinte nem is kellett tanulnom, értettem, mert szívből zenéltem.
Két évvel később, hogy eredményesen levizsgáztam másodikból is, és elkezdtem harmadikba járni, történt egy baleset. Egy baleset, mely örökké megpecsételte az életemet. A szüleim elutaztak egy időre, és én a nagyszüleimhez kerültem. Kedveltek engem, s mindent megadtak nekem, de valahogy a szüleimmel sosem értek fel. Elvittek sétálni, finom ebédet készítettek nekem, s szeretettel vártak haza mindig az iskolából. De mielőtt televíziózni akartam, vagy sétálni, meg kellett írnom a leckémet. Ezt mindig számon kérték, talán sokkal szigorúbban, mint a szüleim. De nekem nem okozott gondot, szerettem tanulni, s mindig hibátlanul felmondtam a történelmet, az irodalmat, vagy az angolt is, amihez nem sokat értettek a nagyszüleim, de azért meghallgattak.
Aztán, három nappal, hogy elutaztak a szüleim, egy álmos szombat reggel volt, amikor a nagyszüleim szokatlanul kedvesen felébresztettek korábban, reggel nyolckor. Én kérdeztem, mi a baj? De ők nem feleltek, csak mindent megadtak, amit kértem. Elkészítették a kedvenc palacsintámat reggelre, a túrós palacsintát, finom kakaót ihattam mellé, s a nagypapa még külön le is ment a boltba, csak azért, hogy megvegye a kedvenc édességemet, a fehér-tejcsokoládét. Aztán, miután megreggeliztem, s megírtam a hétfői leckét, délelőtt leültek a nagyszüleim, s elkezdtek mondani valamit az életről, és fájdalmakról, de én nem értettem. A nap fényesen világított, kellemes árnyékok vetődtek a nappaliba, s meleg volt. A nyitott ablak mellett kellemes levegő áramlott be a lakásba. Az ablak alján pihenő növények táncoltak az enyhe szellőben. Én jól éreztem magam, s nem tudtam, hogy pár perccel később véget ér ez a jóérzés, nem egy időre, hanem örökké. Hogy soha többé nem érzem majd jól magamat, s azt a kevés jóérzést szét kellett volna osztanom az életem minden napjára, de én azon a napon, tizenkét évesen, egy nap alatt elhasználtam minden jóérzést, mert utána egy visszahozhatatlan kár ért engem.
A nagyszüleim jobbnak látták elejét venni a dolgoknak, s igyekezve érthetően, s érzékenyen elmondani a balesetet, mely a szüleimet érintette. Nem mondták, hogy súlyos, sem azt, hogy halál is volt, semmi ilyen jelre nem utalt a mondanivalójuk. Mondták, hogy egy kicsit később fognak hazaérkezni, nem hétfőre, hanem szerdára, s hogy nincs semmi bajuk, csak egy kicsit nehéz most nekik. Én egyből megéreztem, hogy valami nagy baj történt a szüleimmel, s kértem a papámat, mamámat, mondják el, mi történt. A telefonhívás reggel hat órakor érkezet, felverve a nagyszüleimet, csak engem nem. Nem mondták végül meg, mi történt, pedig látszott, mennyire akarják, de amikor rám néztek, elszorult szívük, s képtelenek voltak szemtől szemben nekem elmondani. Végül csak annyit mondtak, hogy az út során megsérültek, s hogy most kórházban vannak.
Aztán teltek a napok, én szívszorongatással kivártam a vasárnapot, és a hétfőt is. Reménykedtem, hogy jönnek, de nem jöttek, pedig megígérték, hogy hétfőre hazajönnek. Soha ennyire nem éreztem lassúnak az idő telését, mint akkor, s sürgettem az időt, teljenek a napok, de a másodpercmutató makacsul épp, hogy csak megmozdult. Az iskolában is máson sem járt a fejem, mint a szüleim érkezésén, s az órán nem is figyeltem nagyon oda a tanárok magyarázására. Mikor kedden, a szokásos napon hívott a zongoratanár engem, visszautasítottam, mondván, nem érzem jól magam. Még a zene nyújtotta élvezetet is megvontam magamtól, csak, hogy semmi se terelje le a figyelmem az időről, s a napokról, melyekre soha nem figyeltem annyira, mint akkor.
Szerdán egyest kaptam matekból, mert nem mondtam el a nagyszüleimnek, hogy röpdolgozatot fogunk írni belőle. Tudtam, hogy akkor leültetnek tanulni, s nem tudok gondolkodni. Mikor a nagyszüleim szembesültek a tétlenségemről, s arról, hogy egész szerdán az ablakból kifelé nézve vártam a szüleimet, a nagyszüleim által ígért napra, úgy döntöttek, kénytelenek lesznek elmondani az elmondhatatlant. Mikor szerda este elmúlt, s én az órára néztem, már kilenc óra volt. A nagyszüleim a nappaliban ültek, s vártak, én meg izgatottan hol az ablakot lestem, hol az ajtót, várva a szüleimet, akik sosem jöttek haza kilencnél később. Tíz óra is elmúlt, mikor a nagyszüleim megunták az éberségemet, s azt mondták, feküdjek le, mert holnap nem tudok iskolába menni. Majd reggel látni fogom a szüleimet. De én már elhatároztam, ha kell, nem megyek holnap iskolába, pedig másnap volt az egyik barátom születésnapja. De ez sem érdekelt annyira, mint a szüleim hazaérkezése. Nagyon magányos voltam, s a nagyszüleim egyáltalán nem kárpótolták a szüleim távollétét. Talán ezt ők is tudták. Végül fél tizenegykor a nagyapám megelégelte, hogy nem vagyok az ágyban, s rendre utasított, mondván, ő amikor annyi idős volt, mint én, nem várta meg, míg szülei elmondanak valamit kétszer. Sosem fenyítettek meg, s a papám sem jött oda hozzám, de ekkor megijedtem tőle egy kicsit. És engedelmeskedtem. Bementem a szobába, leoltottam a lámpát, de nem tudtam elaludni. Csak néztem a táncoló árnyékokat a plafonon, az ajtó alól kiszűrődő halvány fényt, mely a nappaliból jött, s enyhe hangfoszlányokat hallottam. A nagyszüleim beszéltek, nem sokat, csak pár mondatot. Rólam beszéltek, s én füleltem. A szüleimről nem mondtak semmit, csak arról beszéltek, hogy mit mondjanak nekem, s hogy hogyan fognak eltartani engem… de nem tudtam sokáig figyelni, mert elálmosodtam, s végül legyőzött az álom. Elaludtam.
Csütörtök reggel lett. Szokatlanul korán keltem fel, úgy fél hat körül, s egy kellemetlen álmom volt. Az eső zuhogott, s a villámok csak úgy fénylettek, hatalmas mennydörgés kíséretében. A redőny le volt húzva, s én a sötét szobában, magamra húzva a takarót, a párnába süppedtem, s féltem. Nem tudom, mitől, de féltem. Üres lett hirtelen a világ körülöttem.
Az álmom arról szólt, hogy nyáron utazunk valahova, vidékre, én, és a szüleim, s útközben betérünk egy gyorsétterembe. A szüleim nagyon kedvesek velem, vesznek fagylaltot, szendvicset, és mosolyogva nézik, ahogyan eszek, s nevetek. Azt mondják, bárhova elvisznek, még a vidámparkba is, mert szeretnek. Az apám azt mondta, én vagyok a legrendesebb fiú a világon, az anyám pedig csak simogatott. Aztán továbbindultunk, Balaton felé, ahova minden nyáron lementünk nyaralni.
Már jó ideje elindultunk, s én is mindent elfogyasztottam, amit a szüleim vásároltak nekem, mikor a szembe jövő oldalról egy kamion sávot váltott, s arra a sávra tért át, ahol mi haladtunk, a kamionnal szemben. Egy főútvonalon haladtunk, nem tudom melyiken, melyen mindkét forgalomirányba csak egy sáv vezetett. A kamion egy sertéseket szállító teherautót akart megelőzni, nem számítva rá, hogy a mi kis Suzukink éppen a teherautóhoz ért ekkor. Mikor sávot váltott a kamion, már minden késő volt. Nem lehetett elkerülni a balesetet, s karambol történt. Minden elsötétült…
Arra tértem magamhoz, hogy egy erős kéz emel ki a roncsok közül, s a kéz gazdája egy farmerhez hasonló kinézetű ember, aki halásznadrágot viselt. A teherautó ott állt nem messze tőle, bizonyára ő volt a sertéseket szállító teherautó sofőrje. Az autónkból roncs lett, az első két ülés teljesen a kamion alá gyűrődött, a hátsó pedig csak éppen, hogy félig. Mindkét irányba hosszú sor állt, s az autósok közül többen tűzoltót, valamint rendőrséget, és mentőket hívtak. Én addig a farmer kezei között feküdtem, mozdulatlanul. Nem éreztem semmit, a pánik pedig nagy volt. A kamion vezetője sértetlenül megúszta az esetet, csak egy kicsit horpadt be a kamion motorháza. De a Suzukink teljesen használhatatlanná vált. Mikor kiérkeztek a mentősök, ők voltak az elsők, megállapították, hogy eltört a gerincoszlopom, a derekamnál. Azonnal mentőbe helyeztek. Másodiknak a rendőrség ért ki. Ők máris felmérték a terepet, s elkezdtek szóba elegyedni a kamionossal, hogy bűncselekményt követett el. A kamionos védte magát, s mentségként a véletlent, illetve a fáradságot állította védelmébe, de a hosszú sorban állók mind a Suzuki mellett álltak ki, s a rendőrség letartoztatta a kamionvezetőt. A sofőr ellenállt, s el is kezdte verni az egyik rendőrt, mikor lefogták, s mozgásképtelenné tették. Mikor kiérkeztek a tűzoltók, ők már csak a roncsot tudták kiszedni, a szüleim szétroncsolódtak, s egyértelmű volt a halál azonnali beállta…
Ez volt az álmom, sokat sejtő álom volt. Van úgy, hogy az ember megérez valamit, van úgy, hogy a jövőt álmodja meg, de olyan is van, hogy átél valamit, amiről még nem tud semmit. És átéltem. Mármint a szüleim halálát. Óvatosan megmozgattam a lábaimat, s ebből tudtam, hogy tényleg csak egy álom volt, és hogy nem bénultam meg derekamtól lefelé. De egy valamit tudtam, valamit, mely szívből fájt. Hogy a szüleim már soha többé nem térnek haza. S akaratlanul is egy könnycsepp hullott végig az arcomon. Először csak egy, majd még egy, s próbáltam elfojtani a fájdalmat, nehogy felébresszem a nagyszüleimet, akik tovább voltak fent, mint én, de nem tudtam. Lassan, s csendesen elkezdtem szipogni, majd végül sírni. Nem tudom miért, de valahogy ez a sírás olyan volt, mint amit csak egyszer tehet meg az ember. Éreztem, hogy a szüleim velem vannak, s most is figyelnek, s nem hagynak magamra, de valahogy fájt, hogy nem tudtam őket megérinteni.
A sírásomra felébredtek a nagyszüleim, s benyitottak hozzám. A nappaliból éles fényáradat futott végig az ágyamon, s mintha a mennyországból jöttek volna át a nagyszüleim, a sötét szobát megtörte a fedhetetlen, s legyőzhetetlen fény. Ez is hatott rám, tudtam, hogy akik az ajtóban állnak, az új szüleim. Ekkor a nagyszüleim az ágyam mellé jöttek, letérdeltek, s simogattak, majd kérdezték, mi a bajom. És én elmondtam az álmomat. A nagyszüleimnek tágra nyílt a szemük, s ők is könnyeztek. Majd halkan megjegyezték, valóban ez történt, s nem akarták elmondani, de most, hogy megálmodtam, már nincs miért titkolni. A szüleim autókarambolban életüket vesztették. S a valóságban is egy kamion miatt. De a hátsó ülésen nem ült senki, nem úgy, mint az álmomban, ahol én ültem.

***

Szomorú múltam volt? Meglehet, de a szüleim nélkül is képes voltam felnőni. Ekkor belenyúltam a mély-zsebembe, s kihúztam a dohánytárcámat, majd kiemeltem az utolsó szál cigarettát, az üres dobozt pedig összegyűrtem, s eldobtam. Meggyújtottam a cigarettát az öngyújtómmal, s mély pöfékelésbe kezdtem. Majd tekintetem ismét az erkélyre tévedt, ahol továbbra is ott pihentek a növényeim. Már elmúlt dél, délután táj felé járt az idő. Az ég koromsötét volt, s a környék csak úgy fénylett, az eső előtti állapotban. Vihar lesz, nekem pedig le kell mennem a dohányért. Jobb most indulnom, majd később folytatom a gépelést. Ha nem akarok bőrig ázni. Miközben fújtam a füstömet, s néztem a lassan túlmelegedő monitort, elgondolkodtam. Nem sokra vittem az életet, jobban is kihasználhattam volna a lehetőségeimet. Tartalmatlan, s értelmetlen volt. De azért a szép emlékekből elég kitevődött mindennapjaimra. A cigarettát elnyomtam a hamutálamba, majd készenlétibe helyeztem a számítógépemet, s elindultam az előszobába.
Gyorsan felvettem a fekete bőrcipőmet, a fekete kabátomat, s magamhoz vettem a fogasról az esernyőt, a kulcsot, s már el is mentem.
Párás volt a levegő odakint, a szél enyhén csapkodta a kócos hajamat, s én rendületlenül tartottam a célom felé, a kis élelmiszerboltba. Mikor megérkeztem, leemeltem a polcról egy kólát, s kértem egy Pall Mallt. Elgondolkodtam, ma még tulajdonképpen nem is ettem. Leemeltem a polcról egy tábla csokoládét, s odaálltam az idősödő eladó elé. Az gyorsan összeszámolta a végösszeget. Cigaretta 55 ft, Tábla csokoládé 30 ft, kóla 22 ft. Összesen 107 forint lesz. Elővettem a pénztárcámat. Csak százöt forintom volt, az utolsó koncertem óta egy vasat sem kerestem, s csak a barátom jóindulatán múlik, nem veszek e éhen. A boltos elhúzta a száját, amolyan kifejezéssel, hogy “már megint nem tudom kifizetni?” De aztán eltette a pénzt, s elküldött.
Mikor kiléptem a boltból, már szemerkélt az eső, s az ég mennydörgésszerűen tombolt. Kilépve indultam hazafelé. A parkból futva rohant be egy-két ember a házak felé. Ezek is kivárják az utolsó pillanatot. Félúton kinyitottam az ernyőmet, mert már rendesen esni kezdett. Aztán hazaérkeztem.
Az előszobában letettem a nyitott ernyőt, felakasztottam a kulcsot, kabátot, levetettem a cipőmet, s már vissza is ültem a számítógép elé.
Letörtem a csokoládé felét, majd evés közben folytattam a gépelést.

***

Megtört keményen a halálhír. Aznap nem mentem iskolába. Csak otthon ültem, a pianínóm előtt, mely még most is itt pihen, a nappaliban, s néztem a míves fedelét, mint amikor először ültem le. Aztán felnyitottam a fedelét, s kotta nélkül elkezdtem zongorázni. A nagyszüleim az újságot olvasták, nem zavarta őket a zenélésem, én pedig nagyon belemerültem a zongorázásba.
Tudtomon kívül komponálni kezdtem. Saját darabot. Az első darabomat, mely egy újabb lépés volt a művésszé válás útján. Egy nagy lépés. Ki tudja, talán a szüleim halála okozta traumámban alkottam nagyot, néha az emberek akkor alkotják meg a legnagyobbat, mikor pofont kapnak az élettől. Egy elviselhetetlen fájdalmat. S le is írtam a darabomat egy üres kottafüzetbe. Aztán újra, s újra játszottam, s valahogy mindig találtam hibát. Addig javítgattam, míg olvashatatlan firkálás nem vált a kottából. Így kitéptem a papírt, mint amikor a festő az elrontott vászonlapját összegyűri, s újra nekigyürkőztem a kottázásnak. Aznap egész estig komponáltam, de ami az eredmény volt, az még a nagyszüleimet is lenyűgözte. Mondták is, hogy másnap mutassam majd be a zongoratanáromnak. Így is lett.
Másnap, amint meglátta a darabot a zongoratanár, elismerően bólintott. Kezdetnek nem rossz, mondta, de nem az igazi. Majd ő is elkezdte javítgatni. A darab a legkülönfélébb változásokon ment át, hol én javítottam, hol ő. Aztán lett belőle C-dúr, A-dúr, s mikor már elég formásnak találta a zongoratanárom is, meg én is, meghallgattattuk egy másik zongorista tanítvánnyal. Annak is volt beleszólása, és végül elfogadtam. Beletörődtem, hogy ez már nem az én alkotásom, hanem mindenki alkotása, de így legalább mindenki érzése, szíve, s dallama ott lapul majd a darab mélyén, egybe komponálva. Az első változat megszületésétől számítva 10 napon belül már egy tucat tanítvány belemódosított, s egészen másképp csenget a zongora is, mint amikor én írtam meg. Olyan volt, mintha egy kórus énekelne, egy hangszer ezer szívvel, s ezer dallammal szólt.
De miután az utolsó tanítvány is formálást végzett ízlése szerint a már szép szólású, kialakított darabon, a tanár jóindulatúan visszaadta a fóliába nyomtatott darabot, s kérte, játsszam el, s mondjam el a véleményem. Megtettem, amire kért a tanárom. S végül megelégedetten azt mondtam, miután a billentyűn is kipróbáltam a darabot, hogy elismerésre méltó mű lett belőle. De nem állt meg a dolog itt, mindössze azért tette meg ezt a szívességet velem szemben a tanár, hogy ne legyen olyan érzésem, hogy kihasználnak.
De igazából már tudtam, hogy ez a darab nem az én művem volt. És még csak azoké sem, akik oly sokat dolgoztak rajta, hogy zenetudásukkal finomítsák a művet. Ez a darab létrejött, s volt egy halovány olyan sejtelmem, hogy az év hozta létre, mi csak elvégeztük a látható formáját.
A darab teljes fátyolban készült, senki nem tudott róla, csak a tanár, és a tanítványai, meg persze azoknak a szülei. De a tanár mindössze annyit említett meg a szülőknek, hogy most játszva próbálkoznak a diákok. De ez több volt, mint játék. Ez maga volt a mestermű. Persze én voltam az, aki az ötletet adta a műhöz. Végül is abból az alapból, amit letettem, jóformán már semmi sem volt hallható. De központi szerepem olyan szinten megmaradt, hogy miután újból, s újból végigsuhant a tisztító, finomító komponálási kísérlet a darabon, a véleményemet mindig kikérdezték. Egyetlen ötlet elindított egy lehetőséget. A lehetőség pedig nem volt más, mint a bizonyítás. Senkinek nem merült még fel az a gondolata, hogy a mai világban, csak mert előttünk már voltak zeneművészek, még nem lehet újat létrehozni? És ehhez én adtam az ötletet az iskola zeneértőinek, ők pedig a munkájukat.
A második hét végére, mert jóformán már nem is zenét tanultunk, pusztán zenét létrehoztunk, a darab úgy tűnt, végső formát nyer. Olyan formát, melyhez már felelőtlen volna gondatlan kézzel hozzáférkőzni. Míg a darabon dolgoztunk, teljesen belefeledkeztem a művészetbe, és megfeledkeztem arról, hogy engem milyen nagy trauma is ért. A körülményekhez képest egész jól éreztem magam. S ki tudja, talán a szüleim is erre várnának, hogy ne szomorkodjak, hanem élvezzem az életet. S a mennyországból rám mosolyognak, és azt üzenik, csak akkor boldogok, ha boldognak látnak.
Minden évben volt egy zenei rendezvénye az iskolának. Nem volt zeneiskola, de oktattak hangszerként zongorát, hegedűt, és szolfézst is. Ezeket az órákat nem nagy érdeklődéssel hallgattam. Mikor elkezdtem a zenét tanulni, nem azért tettem ezt, mert nagyon érdekelt a zeneművészet tudománya, hanem pusztán zenélni szerettem volna. Elsőnek nem érettem meg, mi a lényege a hangzásnál a zenetudásnak. Miért fontos tudni, hol állnak a hangjegyek, milyen kulcsok, oktávok, kvartok, vagy tercek léteznek? Hogyan érdemes egymásra építeni a hangzásokat, olvasni a kottát, vagy éppen kottázni. Első benyomásom az volt, hogy ha ezzel azt gondolják az oktatók, hogy Mozartokat képeznek, ez erős tévedés volt.
A zene nem lehet kötelesség. Az pusztán élvezet. Ha erőltetik tananyagként a diákra, olyan érzése támad, mintha ezt kényszerből kéne elvégeznie azért, hogy némi szabadságot kapjon a művészetben. Ez pedig kedvtelenséget vált ki a tanítványból, ami a legnagyobb ellensége a tanulásnak. Ha valamihez nincs kedved, mert nem látsz benne élvezetet, értelmet, azt nem végzed el hibátlanul, és ilyen szinten semmi értelme a tanulásnak. Véleményem szerint minden olyan tanuló, aki gyengén teljesít, nem azért elégséges, mert ez a képessége, hanem mert nem látja meg a lényegét az egésznek. Tagadhatatlan tény, hogy a zene szabadságához hozzáértés szükséges, azonban közel sem mindegy, hogy milyen hatással kapja meg a egy diák a hozzáértést. A zenét ma már közömbösen oktatják, és talán nem csak azt. Elfelejtik, hogy a zene nem több, mint játék. És az alkotás sem több, mint egyfajta játék a képességeiddel, és gondolataiddal a tudásodnak megfelelően. Azonban a szolfézs órák többsége egyhangú, és üres. Talán ezért nem érez nagy kedveltetést a tanítvány, hogy komolyan vegye a zenét. Ami pedig a másik, hogy Mozart kiemelt figyelmet kapott a tanulásnál. És persze ez nem csak kedv kérdése. Az embernek kellett egyfajta zenei érzékének is lennie. Ha ez hiányzik, nem tud megfelelően ráhangolódni a hangzásra. De sok olyan diáktársat ismertem, akikben megvolt ez a képesség, csak kedvtelenséget éreztek a tanulás iránt, mert kötelességként fogták fel.
A darab eljátszására végül én kaptam meg a lehetőséget, így elkezdtem betanulni. Nem olyan volt, mint a többi darab. És egy kicsit szokatlan is. Nem kottafüzetből, nagy zeneszerzők műveit kellett megtanulnom eljátszani, hanem egy darabot, mely tulajdonképpen helyben készült. És egészen másként tanul az ember úgy, hogy érzi, neki is szerepe van az egész munkában. És nem munkaként fogtam fel a darab eljátszását, mely a „Tavaszi szellő fényei” címet kapta meg az irodalomtanár humorosságának jóvoltából. Mikor beült a terembe, s végighallgatta a zongoratanár játékát, akaratlanul is ez a kijelentés csúszott ki a mű végén a szájából. És ez lett a mű címe. A darab eljátszásának megtanulása inkább játék volt. Könnyű volt, és izgalomba jöttem tőle.
Végül elérkezett a nap, mikor a rendezvényt megtartották a kerület zeneiskolájában. Az a kijelentés, hogy előállított, tanítványok által komponált szólam lesz a rendezvény fénypontjában, nagy érdeklődést váltott ki az emberekben. A jegyek szinte azonnal elkeltek, és után nyomtatást kellett végezni, olyan nagy volt az érdeklődés. Senki nem gondolta volna, hogy az emberek kíváncsiak arra, hogy diákok mit képesek létrehozni közösen, ha akarnak. Pedig így volt. Kíváncsiak, mi több, érdeklődőek az emberek az új iránt, de csak akkor, ha lehetőségük van rá.
És nem csak az emberek érdeklődését keltette fel a rendezvény programjának kiemelt zeneművészek soraiba becsúsztatott új mű, hanem kortársak is felfigyeltek erre. A média még külön reklámkampányt is indított azért, hogy a jegy legalább 10 ezer példányban keljen el. És persze az iskolának is szokatlan volt, hogy Beethoven, Mozart, Kodály, Erkel, és Liszt sorai közé egy olyan mű is bekerül, hogy „… iskola zenetanítványai.”
A büszkeség, és érdem mellett olyan érzések is támadtak a diákokban, tanárokban, és rendezvényszervezőkben, hogy ez egy kicsit merészség. Mi több, inkább szégyellni kéne magunkat azért, hogy nagy alkotók közé jelentéktelen személyek által létrehozott művet behelyezzünk. Már rögtön a reklámkampány, és a rendezvény szervezése elején felmerült a gondolat, hogy esetleg mégis kiveszik az új művet a programból. Azonban olyan felszólítások érkeztek az újságokban, és fórumokon erre a lehetőségre, többek között zenészektől, és zenekedvelő emberektől, hogy ez nagy hiba volna, elvenni egy lehetőséget a diákoktól attól, hogy elismertté váljanak. Végül minden maradt az eredeti tervben, és a merészség, amit elsőre mindenki könnyen elfogadott, bekövetkezhetett.
Érdekes gondolat ébred ilyenkor az ember fejében. Mikor valamit el kell végezni, amire korábban nem volt példa, vagy valami újat létrehoznak, a konzervatív nézetek mindig kritikusan fogadják. Mindig olyan érzés támad az emberben, hogy minden jó úgy, ahogy van, és hogy már létrehoztuk azt, amire szükség van. Újítás, újabb alkotás? Ha valamivel sokat foglalkozunk, az természetessé válik, és elveszti eredeti értékét, a különlegességét. Vagy, ha valami sokáig jó volt, miért kell újítani rajta? Ez talán azért érezhető így, mert az előző évszázadokban kevés embernek adatott meg, hogy zenei képességét kibontakoztathassa, ma meg már erre adott a lehetőség, mindössze a kritika áll az útjában. Jobb egy nagy művész, vagy kell a sok kortárs? Kinek mi a nézete, de bennünk, diákokban jó érzés volt az, hogy a művünk sértetlenül, és akadálytalanul bemutatásra kerülhet.
A rendezvény elkezdődött, és nagy előadók, kik részben különböző iskolából, részben a zeneakadémiáról érkeztek, elkezdték a legendák darabjait eljátszani. Szimfóniák, ódák, és dalok zengtek a teremben, s ahogy közeledtünk a különleges darabunkhoz, úgy lett egyre feszültebb a levegő a teremben. Mindenki izgult, és tartózkodott. Gondolatban késleltette mindenki az idő múlását, de az makacsul, és fergeteges gyorsasággal tekergette maga körül a mutatókat, nem foglalkozva ezrek akaratával.
Legjobban azonban az iskolák, és a diákok nyugtalankodtak. Hogy kerül bemutatásra a mű? Mit fog szólni a hallgatóság? Mi lesz az álláspontja a zeneművészeknek? És mi lesz, ha valami megakadályozza a darab megfelelő minőségű előadását? Ha nekem elzsibbad a kezem, vagy félreütök? Elégszer gyakoroltam? Mi történik, ha áramszünet érkezik? És ha földrengés lesz? Ráadásul a kamerák a sarokban minden mozdulatomat követik, és a média élőben leadja a felvételt. Ha félreütök, az nem csak az én szégyenem lesz, de mindenkié is, aki azon dolgozott, hogy az otthoni ötletből elinduló, nagy utat, és munkásságot bejáró darab a bemutatásig kerüljön. Ráadásul a kamerák között volt olyan is, mely mágneses tárolóra rögzíti a felvételt, így ha félreütök, az megmarad az utókornak is, a legnagyobb zenei baklövés neveként, amin még évtizedekig nevet majd minden ember.
A közönségben másfajta nyugtalanság uralkodott. Ők a kíváncsiság, érdeklődőség moraját keltették egy-egy darab között tartó rövid szünetben, míg az előadók felváltják egymást. Várták, és azt is, ki adja elő. Ez a kétféle nyugtalanság uralkodott a teremben, és a levegő egyre forrt. Érezhetően melegedett a hőmérséklet a teremben, így a rendezvény felénél ajtókat, ablakokat kellett nyitni tavasz ellenére, hogy beüzemeltették a légkondicionáló gépeket.
Már csak egyvalaki játszott előttem, mikor elkezdtek remegni a kezeim. Hirtelen rosszul éreztem magam, és izzadni kezdtem. Nem éreztem jól magam, és magamat nem tartottam képesnek arra, hogy a darabot eljátsszam. Holott már elvállaltam, és nem lehet visszavonni az utolsó pillanatban. Ha belegörnyedek is, de el kell játszanom a darabot a közönség előtt. Azt sokkal nagyobb visszhang követné, ha a darab nem kerül lejátszásra, még annál is, ha kellemetlenül játszódik le. A kamerák, a kampány, a közönség java része ezért várt, nem lehetett az utolsó pillanatban csak úgy hátat fordítani a történéseknek.
Mikor már az előttem fellépő előadó a darabjának végéhez közeledett, a zongoratanárom kezeimre tette kezét, és közölte velem, nem lesz semmi probléma. Ez első fellépésnél mindig így szokott lenni mindenkinél. Nem kell tartózkodni, ha fóbiám van a nyilvános szerepléstől, gondoljak arra, hogy a zongorateremben vagyok, teljesen egyedül. Mit számít, ha melléütöm, csak játsszam le. Semmiben nem különbözik ez a gyakorlástól, mindössze a közönség előtt kell tökéletesen gyakorolnod.
Utolsó megjegyzésként azt mondta a tanárom, legyek önmagam. Ne próbáljak nagy művészként előállni, mert akkor hatalmas elvárás nehezedik rám. Ha kevesebbnek mutatod magad annál, ami vagy, nem lesz probléma, ha valami nem sikerül tökéletesen.
És elérkezett a nevem. A rendezvényvezető felszólított, s megkért, fáradjak a színpadra, és adjam elő a darabot, melyre mindenki kíváncsi volt. Felálltam, s mint egy öregember, 80 éves komorsággal a színpadra léptem, s habár lábaim kicsit remegtek, igyekeztem nyugodt, és erős lenni.
Meghajoltam a közönség előtt szokásnak megfelelően, s megigazítva az ünnepi öltözékemet a zongora elé ültem. Kezeim izzadtak, így gyorsan a billentyűzetre helyeztem. Nem figyeltem a közönségre, és teljes erővel a darabra koncentráltam. Nem volt kotta előttem, csak az üres kottatartó aranysárgára festett rézfedele.
Óvatosan megtöröltem előbb a jobb kezemet, majd a bal kezemet a nadrágomba úgy, hogy senki se lássa, majd a homlokomat is megtörölgettem. Egy villámló pillantást vetettem a közönségre. Tízezer szem meredt rám, és a kamerák mozdulatlanul engem filmeztek. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy elfelejtettem a darabot. Valahova el szerettem volna menekülni. Bárhova! Illemhelyre, a szobámba, most akár még a szolfézs órára is. Képtelen voltam egyetlen másodpercig is ebben a teremben maradni, nem hogy négy percen át zongorázni. Én töltsem be a termet zenével? Én, akit mindenki figyel, és aki teljes nyugtalanságban szenved? Itt volt a teremben tízezernél több nyugodt ember, és pont az egyetlen nyugtalan emberre nehezedik a feladat, hogy a termet dallammal töltse be?
Vegyes érzelmek tomboltak a szívemben, mely olyan erővel kalimpált, hogy azt gondoltam, kiugrik a helyéről a billentyűzetre. Igazságtalannak, és reménytelennek tűnt a helyzetem. Holott ez volt a harmadik lépés a művésszé válás útján. A bemutatkozás!
Végül feltűnt, hogy már jó ideje a kényelmes, pamuttal kitömött fémszéken ülök, és kezeimet nyugtalanul a billentyűzeten tartom. Nem tudom, mióta tartott a csend, de most, hogy ráébredtem, mindenki azt figyeli, hogy csendben vagyok, még idegesebb lettem. Legszívesebben elhúztam volna a függönyt, és egyedül lettem volna. Nem akartam egyetlen embert se látni.
Végül arra gondoltam, hogy a szüleim most biztos valahol a mennyországból hallják a darabomat. És hogy a nagyszüleim a közönségben szégyenkezni fognak, ha most azonnal nem kezdtek el játszani. Végül mégis csak a zongoratanárom tanácsa segített. Nem vettem tudomást arról, hogy hol vagyok, és elkezdtem játszani. Az első leütések szokatlanul hangosak voltak, és hatalmas sóhajok követték.
Végül egyre lendületesebb lett a játékom, és egyre nagyobb figyelem követte. A kamerák közeledtek, és az emberek szúrós pillantásokkal fürkésztek. Míg én teljesen belefeledkeztem a játékba, csak játszottam, és önmagamnak játszottam. Az, hogy más hallotta, nem foglalkoztatott. kezeim végigfutottak a billentyűzeten, a legkülönfélébb hangzásokban. És a darab, ahogy közeledett a vége felé, úgy fokozódott az nyugalmam. Már nem voltam ideges, és legszívesebben még mást is játszottam volna, de nem otthon voltam. Nem köthetem le ennyi ember figyelmét korlátlan ideig. Csak négy percig irányíthattam az emberek hallását, ennyit kaptam első lehetőségként.
Mikor a darab végéhez érkeztem, leemeltem illedelmesen kezeimet a klaviatúráról, és lábaimra helyeztem, majd felegyenesedtem, és vártam. Erre tanított a tanárom. Miután a közönségben tudatosodott, hogy vége lett a számnak, hatalmas taps következett. Ez még jobban oldotta a feszültségemet. Tapsoltak az emberek. De engem? Vagy a darabot? Esetleg a rendezvényt? Vagy mind? Esetleg csak szokásból? Már megint sokfelé járt a gondolatom, de végül felálltam, s meghajoltam a közönség előtt. A taps erősödött, és ekkor világossá vált számomra. Engem tapsoltak. Hatalmas örömdózis áradt szét a testemben. Hirtelen olyan erősnek, és boldognak éreztem magam, hogy legszívesebben mindenkit megöleltem volna.
Sikeres lettem? Tapsolnak? Engem? Nem hittem el. Tizenkét éves voltam ekkor, de ez az emlék belevésődött az emlékezetembe. Odafagytam a színpadra, és a közönség is befagyott. A teremben állás következett be. A pillanat igen hosszúra nyúlt, de ez adta meg az igazi lendületet arra, hogy komolyan vegyem a zenét.
Aztán folytatódott a rendezvény, szinte már monoton szerűen. Miután vége lett az előadásnak, több ember távozás előtt odajött hozzám, és közölték, hogy lenyűgöztem őket. Mind az előadás, mind a darab kiváló minőséget kapott, és az idei rendezvény kiemelkedett ettől. A zenetanárom, és diáktársaim is dicsértek, én pedig őket, mert nélkülük csak az otthoni íróasztalom fiókjában lapulna a firkált kottafüzet. És így lett egy egyszerű firkából az évszak legnagyobb fellépése.
Végül a kapuban egy kortárs zongoraművész jelent meg előttem, és kérte, hogy had kapjon egy másolatot a darabból, mert annyira elnyerte a tetszését, hogy meg akarta tanulni eljátszani.
Sok minden kavargott bennem azon a szürke, kicsit felhős délutánon. A nap hamis árnyakat vetett az épület falaira, éppen olyanokat, mint amilyen volt az előadás. Hamis, és tiszta. Vajon a negyedik lépés a próba volna? Megpróbálni művésszé válni? És most híres lettem? Tudtam, hogy ez nem volt több, mint egyszerű előadás, de számomra ez volt az igazi kezdet. Ami eddig vezetett, az csak az indulókulcs volt.
Mielőtt még távozott volna a zeneművész, kezét a fejemre helyezte, és erős szorítással mondott egy kijelentést, miközben hóna alatt tartotta a kottalapot, mely a darabot tartalmazta. Szóról szóra azt mondta: „Ugyanolyan vagy, mint én voltam. Most én vagyok közép-Európa legelismertebb zenésze, de kezdetben én sem voltam több, mint egy magányos próbálkozó. Nekem az első áttörést az első fellépés jelentette. És eleinte én hajtókulcsokat helyeztem magam elé, hogy vezessem magam. De mikor a zeneakadémián vizsgáztam, ráébredtem, a legnagyobb lépés te magad vagy. Ha megpróbálsz magad lenni, akkor lettél művész.”
Mondta ezt a művész, és én sokáig gondolkodtam ezen a kijelentésen. Akkor mi volt az első lépés? Hát nem a próba? És mi az utolsó? Csak nem az első lépés megismétlése? Tényleg ennyire egyértelmű volna a kör? Légy önmagad? Azonban nem szabad elfelejteni, hogy nem azért van a zene, hogy végezd, hanem azért, hogy szórakozz. Mindegy, mit gondolsz róla, ha elfelejted, hogy ez pusztán a te és az érzelmi világod találkozása, akkor már nem is zenélsz, pusztán a billentyűket nyomkodod.

***

Mondható, hogy most pillanatnyi siker mámorom volt ekkor. Végül is, mi érhetne egy fiatalt, mikor ráébred, valamiből jó? Hogy valamihez egyszerűbben is érthet, ha próbálkozik. Mert nem is tűnt olyan nehéznek, mint elsőnek. Mikor először, szinte a véletlen eredményeképpen a hangszer elé ültem, nem terveztem semmi olyant, hogy egy nap majd komolyan zenélni fogok. De mikor idáig eljutottam, úgy véltem, most már nincs visszaút.
Elindultam valahová. Megtaláltam valamit, amihez kedvem volt? Jó tanuló voltam, de céltalanul. Azonban ekkor megértettem: én zenére termettem. Most már mindenképpen zeneművésznek kell lennem. Azonban a pályán sokan sikeres karriert futottak be, és nagy művészekkel voltam körülvéve egy zenéhez művelt, és értő országban. Hatalmas legendákkal a hátam mögött, egy ismeretlen jövőkép felé. Vajon én nekem lesz szerepem? Lehetek ekkora csillagok között valaki? Én nem a karrierért akartam zongorázni. Nem azért kezdtem el zenélni, mert ebből jó vagyok, és egy sikeres életutat akarok befutni. Nem feltűnési vágyam volt. És nem is a megélhetésért menekültem a művészetbe, mint egy titkot megtalált, de azt helytelenül kihasználó zenész tenné.
Én magamnak akartam zongorázni. És a lelkemnek. Persze, ha ebben élvezetet talál a hallgatóság, akkor természetesen nekik is. Komolyan érdekelt a zene. Azonban nem a tudománya, hanem az érzése, amivel a lelket meg lehet érinteni. Ki tudja, művész voltam? Vagy csak hajlamom volt rá? Ekkor még tananyagként folytattam a zene tanulását, habár már voltak halvány elhatározásaim. Rá akartam jönni, hogyan lehet jó szólamot komponálni, és a legnagyobb zenetudással játszani.
Ez látszólag elérhetetlennek tűnt még ekkor…
Eloltottam a cigarettámat, majd az utolsó csokit is lenyeltem. Úgy tűnt, korgó gyomromnak ez nem volt elegendő. Felálltam, és kimentem a konyhába. Úgy terveztem, mielőtt még folytatom az életem megírását, mire mindössze két napot szántam eredetileg, bekapok valami ételt.
Kivettem a hűtőből egy lecsókonzervet, felbontottam, és odaraktam egy kevés olajjal a tűzre főzni. Közben felszeleteltem a kenyeret, kikészítettem a tányért, a szalvétát a tányér jobb oldala mellé, és gondosan ráhelyeztem a kanalat. Volt érzékem a főzéshez, és a vendéglátói szakmához. Végül is, úgy tűnt, hogy a forrongó hetvenes évekből kiérve a nyolcvanas évek zenekorát az idegenforgalom, és a vendéglátás fogja követni. Legalább Európa egyhangú lesz valamiben, mert még úgyis eléggé megosztott volt. És kelet, úgy tűnt, még nem tervezett engedni, habár már érezhető volt, hogy gyengült a régió rendszere. Már többen valami rendszer változásról visszhangoztak, nekem mindegy volt.
A nappaliban megcsörrent a telefon. Gyorsan átmentem a helyiségbe, s felkaptam a kagylót. Roger volt az, a menedzserem. Bizonyára a közelgő koncerttel kapcsolatosan keresett fel engem, aminek én is szerves szereplője leszek.
Helló barátom, hogy haladsz az előkészületekkel? – kérdeztem máris.
Minden rendjén halad, csak egy kérdéssel kapcsolatban kereslek.
És ez a kérdés mi volna?
Tudod e, hogy holnap volna a koncert? – kérdezte Roger.
Ha nem tudnám, nem intettem volna hozzád kezdő kérdésemet. – feleltem erre.
A koncert technikai okok miatt egy órával elhalasztódik. Úgy gyere. Csak ennyit akartam közölni veled. A program nem változik. További szép napot, zeneművész barátom. – incselkedett a végén Roger.
Nagyon köszönöm a figyelmedet, kihasználom a szabad órámat. – ezzel máris letettem a telefonkagylót.
A lecsó elkezdett főni, így gyorsan visszasiettem a konyhába. Óvatosan kimertem a tányéromba az adagot, ügyelve, hogy mellé esztétikailag ne folyjon el a leve.
Gyorsan elfogyasztottam a kora esti vacsorámat, és az est hátralévő részében folytatom az alkotásomat. Az előkészületekkel nem kellett sietnem, már jól mentek a darabok, melyből egy német szerzőtől ered, három pedig saját komponálás volt. Mostanra nem esett már nehezemre új darabot előállítani.
Ezt követően kitöltöttem egy ivópohárba a vásárolt kóla tartalmát, és visszamentem a szobámba. A madaram már hangos csicsergéssel kezdett dalolni, hogy róla is megfeledkezek, így adtam neki tápot, vizet, s friss zöldséget. Elő szeretettel kezdte fogyasztani a hálás élelmet, és szemében köszönet ragyogott.
Én visszaültem a monitor elé, mely eközben készenlétibe helyezte magát. Megmozgattam az egeret, majd ujjaim a pohárról zenei precízséggel a billentyűkre helyezkedtek, és elkezdtem folytatni a gépelést.

***

A zenei érdeklődésem fokozódott az első fellépés után. Nem csak, hogy bemutatásra került az új darab, de még egy zeneművész dicséretét is elnyertem. Ez több volt, mint amit elvártam volna az élettől. Én csak játszani akartam, erre, csak mert érzékem volt hozzá, kapásból hozzáértővé váltam.
A zeneművész egy héttel később, hogy vége volt a fellépésnek, felkeresett, oktatási szándékból. Elmondta, hogy elég alkalmasnak talál arra, hogy komoly figyelmet fordítson rám. Véleménye szerint sikeres karriert futhatnék be a zenei pályán, talán még nálánál is jobbat. Azonban közölte, hogy tapasztalatom, és tudásom még nem volt elfogadható. Feltétlenül szükséges volt a gyakorlat.
Ekkor azt mondtam a művésznek, én nem azért kezdtem el zongorázni, hogy művész legyek. Semmi ilyen rendű szándékom nem volt sem elsőnek, sem azóta, bár a siker, és az elismerés jólesett.
A zenész meglepődött. Egyáltalán nem visszautasításra számított, és ártatlan, de kíváncsi tekintetemből tanulási vágyat olvasott ki elsőnek. Azonban a tündöklő tekintet mögött heves, szinte szikrázó érzelmi örvények áramlottak. Sok minden forgott bennem, a lehetőség, hogy bármi legyek, szüleim halála okozta keserűség, a magány, hogy senki sem mondja meg, mit kellene tennem, és a hozzáértés, mely arra ösztökélt, hogy ne engedjem, hogy vezessenek. Azonban csakugyan igaza volt a művésznek, még túl keveset tudtam ahhoz, hogy saját utamat kezdjem járni, azonban ahhoz már elegendőt, hogy szórakoztató előadó legyek. De a befagyott taps, a feltűnő elismerés, a zongoratanár első mondata, és az, hogy felkeresett egy zenész, mind egyfajta jelet üzentek számomra, hogy rátaláltam valamire, vagy ez a valami nem én volnék? Legyek úgy egy tehetséges zongorista, hogy a tekintetem mögött egy magányos, meg nem érhető, örök keserűségben élő lélek maradjak? Kettős alak vetítődött ki elém. Kerestem magamat, holott egy hamis önképet fogadtattam el magammal, mely engedte, hogy a körülmény irányítson.
Elfogadtam az újdonsült tanárom tanítási kísérletét, és engedtem, hogy vezessen. Elfeledtem azt, hogy játszani akarok, és azt is, hogy szabadon kezdtem el zongorázni. Megtanított a tanár tíz ujjal, fergeteges sebességgel játszani, és megfelelő tartást mutatott nekem ahhoz, hogy könnyen megtaláljam a hangokat.
Oktatott, és én engedtem. Élvezettel, de lelkem mélyén nem nagy engedékenységgel hallgattam az óráit, és az eredeti zongoratanáromat, aki helyeselte, hogy kétszintű oktatást kapok. Figyeltem, próbáltam, és tanultam. Mind a zenei tudásom bővült, mind a gyakorlatom erősödött. Egy évvel később, hogy az első fellépésem megtörtént, már úgy éreztem, nem az a semmit tudó kezdő vagyok, hanem eleget tanult zenész.
A zeneművész nagy figyelmet fordított rám. Talán túlzottan is hamis reményt táplált magába aziránt, hogy egy őstehetségre talált, aki majd az ő kezei közül fog kirepülni, és átívelő, sikeres karrierjét az ő neve fogja mindenhol végigkísérni. A hamis felhők elhomályosították saját képességeit, mely elismert volt nem csak számomra, a zeneakadémia számára, és az ország számára, de a keleti régióban rengeteg országban, kivéve Moszkvában. Odáig nem sikerült felfinomítania magát. Úgy tűnt, az ortodox világ verhetetlen volt zenéből.
Néha annyira belefeledkezett a tanításba, hogy dermedten néztem, mily buzgósággal, mily elszántsággal tanít, és oktat. úgy tűnt, nagyobb élvezetet talált abban, hogy taníthat, mint abban, hogy zenélhet. De akkor miért nem lett zenetanár? Ezt sosem értettem meg, azonban féltem, hogy ha e kérdést intem felé, talán többé nem lesz kedve tanítani engem. Mikor már túlzásnak tartottam a tanítása hevességét, fáradságra, betegségre hivatkozva hallogattam az órákat, hogy időt hagyjak neki. Többször közöltem vele, hogy nem vagyok Mozart, ha arra gondolt. Mire ő felelte: „Valóban nem, ő más volt. De a magad nevében te is más vagy.”
Sosem tartottam magam sem különlegesnek, sem tehetségesnek. És a végén már nem is magam miatt, hanem a tanárom miatt jártam be a zeneórákra. Nem akartam neki csalódást okozni, hogy a hosszú hetekből fárasztó hónapokba, és feledhetetlen évekbe nyúló tanítása eredménytelen legyen. És a végén belevergődtem abba a csapdába, mire már az elején figyelmeztetett a művész. Elfelejtettem játszani. Szinte kötelességből, és tökéletesen ütöttem a finom hangzásokat, és nem azért, mert élvezetet találtam a játékban.
Hibásnak éreztem több okból magam. Beleártattam magam más emberek életébe, és az egész zenevilágba egy ostoba, és naiv hit miatt, hogy én zenész vagyok. És mekkora csalódás érheti a zeneakadémiát, ha kiderül, valójából csak ki akartam próbálni, nem pedig művész lenni. A zongoraművész fáradságos tanításaira koncentráltam, és sajnáltam, hogy megfeledkezett magáról. Beléptem az életébe, én, aki csak játszani akart, és elvettem tőle azt, ami őt illeti meg, a zeneművészetet. Már lassan úgy tűnt a második évre, hogy nekem szenteli az életét. Ezt sosem bocsátottam volna meg magamnak.
Tizenöt éves koromban elkövettem életem talán legnagyobb hibáját. Másodikos középiskolás koromban letettem a tanulást. Úgy döntöttem, lelkemet adom a zenébe, és nem terveztem szellemi elfogultságú szakmákat tanulni, sem pedig felsőoktatásba kerülni. A nagyszüleim, habár örültek az elismertségemnek, és elfogultságomnak a zene iránt, nem helyeselték az ilyen szintű hozzáállásomat a tanulás felé. Elmondták, hogy bár a szüleim engedték a zenét, mégis csak most ők felelnek értem. Mondták, gondoljam meg, mit teszek, mert egész életemre hatással lesz a mostani döntésem.
Meggondoltam, és úgy döntöttem, megtartom a hozzáállásom. Sokan próbáltak leinteni erről. A tanáraim hevesen közölték, hogy én volnék az iskola egyik legelismertebb tanulója, ekkora elmét ilyen balgaságra elhasználni? A diáktársaim is hevesen tiltakoztak a döntésem ellen, és a zenetanáraim sem voltak elragadtatva az ötlettől. De én határozott maradtam, és elmondtam, hogy más nem érdekel, csak a zene.
Végül senki sem állított meg, és letettem a tanulást. Mintha nem is én tettem volna, sokszor kérdeztem magamtól, mit teszek? Nem értettem önmagamat sem. Úgy éreztem, egy Mozart szellem szál meg engem, ami csak a zenének él, és engem is ebbe ránt bele. Már a végén magam is tiltakoztam a meggondolatlan döntésem ellen, de ekkor a fejembe csendült egy kijelentés, mely arra hívta fel a figyelmem: ennyi jel, fáradság, és küzdelem pusztán a szórakozásért? Ez sokkal több annál, és a lehetőség kínálkozott. Szinte tálalta a sors a zeneművészetet, nekem pusztán annyi volt a dolgom, hogy a tálcáról leemelem ezt. Ezt, amiért mások egész életükben küzdenek, nekem csak egy mozdulat volt, mert minden körülvett engem ahhoz, hogy kibontakoztathassam képességeimet.
A zongoratanár megszervezett nekem egy igen előnyös, és ígéretes fellépést, egyenesen Bécsben. Első alkalom volt, hogy kezdő zongoristaként külföldön mutathattam meg magamat. Lázba hozott a fellépés, és lelkemet kétszeresen beleáldottam a tanulásba. Mivel letettem a szabadidős tevékenységekről, és az iskoláról, csak a zenére koncentrálhattam. A végén megjegyezte a zeneművész tanárom, hogy ez már elismerő hozzáállás, érdemes volt fáradoznia, de ne vegyem rossz néven, nem a tanulás abbahagyásáért oktatott keményen.
Keményen készültem, és ahogy elérkezett a fellépés előtti nap, a zongoratanárom, és a zeneművész meghallgatta a fellépésemet. Most le kellett tennem a komponálásról. Külföldön nem arra voltak kíváncsiak, mit hozok ki magamból, hanem arra, hogy mit tudok teljesíteni.
A fellépésem előtti napon elköszöntem a nagyszüleimtől, akik nem tudtak velem felmenni Bécsbe, mert már elég idősnek érezték magukat ehhez. Azonban a média élőben közvetítette egy osztrák adón a fellépést, és mivel ez fogható volt idehaza a televízióban, ezért majd azon keresztül követnek engem.
A művész személyesen vitt fel Bécsbe, autójával. Útközben többször megálltunk, és sokat beszélgettünk. Feledhetetlen emlék maradt ez az utazás. Ekkor éreztem magam utoljára úgy, hogy gyerek vagyok.
Mikor felérkeztünk Bécsbe, egy egycsillagos szállodában szálltunk meg az előadás előtti esten, és másnap már terveztünk is visszamenni. Az előadás reggel tíz órakor volt, mind helyi idő szerint, mind Bécsben. Szerencsére egy időzónában volt a két város.
Már nem fogott el akkora aggodalom, s izgalom a fellépés sikerességétől, azonban most nem magyarok előtt kellett játszanom, és ez új volt. Olyan idegen érzésem volt, mintha nem is otthon volna az ember. Pedig csak a határon ment át.
A fellépésben elől szerepeltem, és félelemmentesen mentem a színpadra. Már művészi mozdulatokkal foglaltam helyet, és teljesen beleélve magam a jártasságomba, és abba, hogy én tudást hordozok, előkelően meghajoltam a nézőközönség előtt, majd ujjaimat precízen a billentyűkre helyeztem. A zongora fehér színű volt, rózsaszín szegéllyel, és vörös rózsával rajta. Kotta volt, és olyan tökéletes nemesi érzésem támadt. Úgy éreztem, oka volt annak, hogy itt vagyok, habár az egészet a zongoraművész intézte nekem. Ő ismert volt Ausztriában is, és megszervezte nekem. Neki nem okozott ez gondot, tudott németül, míg én csak az angolt beszéltem, közepes nyelvtudással.
Tökéletes szereplés volt, miután hibátlanul, és hihetetlen fürgeséggel, precízséggel, és érzelemmel eljátszottam a darabomat, hatalmas taps fogadott. Én pedig meghajoltam illedelmesen. Sokan gratuláltak a zongoraművésznek, hogy ilyen nagyszerű tanítványt mutattak be az osztrák hallgatóknak. És engem is dicsértek, fordításon keresztül megtudtam, hogy ilyen lendületes, és beleérző játszást már lassan öt éve senki sem produkált a Bécsi zeneakadémián.
Az igazi sikert ez hozta meg számomra. A Bécsi fellépésem. Miután vége lett az előadásnak, a zongoraművész elismerően hozott vissza Budapestre, s nem győzte kifejezni, mennyire örül ennek, és hogy gratulál a teljesítményért, és szereplésért. Hogyan sikerült? Nem feledtem el, hogy a zene nem több, pusztán játék.
Mikor hazaérkeztem, a nagyszüleim is gratuláltak a fellépésemért. Másnap már a bulvárlapok, és a média is bemutatta elismerő szereplésemet, de azért a sajtó nem rohamozott. Még sokan vártak, mi lesz a vége. Senki sem szeretett volna elhamarkodottan sztárrá tenni engem, habár egy-két érdeklődő profit vállalat zenei dallamokat rendelt tőlem, ezen felül nem történt semmi változás. Azonban kezdtem úgy érezni, hogy a zenevilág lassan elfogad engem, azonban még csak természetes művészként, nem pedig kortársként. Ahhoz nagyot kellene alkotni. De az is több, ha az ember nem hobbi szinten zongorázik, hanem művészként tartják számon. A kérdés csak az, ki számít művésznek?
A zeneakadémia pár héttel később meghívott engem, hogy felvételizzek, és kíséreljek zene érettségit szerezni. Elfogadtam, és a zongoraművész gondos kezei is segítettek engem. A zenetanár már nem tanított, úgy érezte, keveset tud hozzám képest, és csak gátolná fejlődésem, mint inkább segítené, de nagyon boldog volt a sikeremnek. Hozzá is tette, nem megmondta már a legelején? Kár volna ilyen lehetőséget eldobni.
Felvételiztem, sikeres volt. A zene érettségit fél éven belül sikerült megszereznem. 16 éves koromban már a zeneakadémián játszottam, ezúttal már nem a zongoraművész tanító műhelyében, hanem mint egyenrangú személyként vele együtt a zenetörténelmi műhelyben gyakorolhattam. Eldöntötte a „tanárom”, hogy megtanít engem a tökéletes komponálásra, aztán szabadon ereszt, és arra megyek, amerre akarok. Hihetetlen szabadságérzés tombolt bennem, a lelkem mélyén. Mi sem jobb, mint tudással felvértezett művészt szabadon engedni a világ számára, hogy repülhessen. Még akkor is, ha ez a világ sokszor nem olyan tökéletes, mint amilyennek várnánk. De sok a kérdés ilyenkor! Hogy fogad a világ? Mit teszek ennek érdekében én? És mivé válok, ha kikerülök a gondos tanárok kezei közül? Művésszé? Esetleg megmaradok egyszerű zenekarok játékosaként? Semmit sem lehetett elsőnek tudni. De megfeledkeztem mind arról, hogyan indultam el, mind pedig arról, hogy ez nem én vagyok. Csak végeztem a teendőket, mint előírt feladatokat. Azaz finomítottam magamat.
A zongoraművész egy elhatározással állt elém. Arra akart rájönni, hogy hogyan viszonyul a zenéhez az érdeklődésem. Egyszerűen érdekelt e a zene, vagy csak az, amit ki lehet belőle hozni. Akartam e művész lenni, vagy megelégedtem egyszerű hozzáértőként. És mindenek előtt lapul e bennem semmihez sem hasonlítható tehetség, vagy egyszerűen csak ráéreztem a zenére.
Elsőre nem értettem, mire akar rávezetni a tanár. Én csak tanultam, azonban a komponáláshoz a hozzáértésen, és a zeneérzéken kívül kellett valami, ami talán nem hiányzott belőlem, azonban én úgy éreztem, ez nem olyan, mint amilyent elvárnának az emberek. Ez volt a kreativitás. Alul becsültem képességeimet? Egyszerűen nem hittem el, hogy én, aki csak zenélni akart, különleges képességekkel megáldott egyéniség volnék.
A zongoraművész nem várt azonnali választ tőlem, ő a tettekből akarta megtudni, mi igaz, nem pedig szavakból. És igaza volt. Mondhatsz bármit, ha a kezed, s tetted cselekszik, az mindent igazol. A tehetséget nem lehet megjátszani.
Miután a külföldi fellépésem elismertséget hozott számomra, és a felvétel is sikeres volt az akadémiai szintű oktatáshoz, elkezdtem zenekarok zongoristájaként bemutatkozni, méghozzá a zeneakadémián.
Mikor először léptem be a zeneakadémiára, még alig voltam 8 éves. És ekkor lehetetlennek tűnt nekem, hogy valaha majd én fogok a zenekarok kísérőjeként egy díszes teremben játszani. Mi több, hamarosan nem látogatója leszek az akadémiának, hanem tagja. És alig 8 év telt el. 8 év alatt annyira más szögből rémlett az épület, hogy megmertem volna kockáztatni, hogy azt mondjam, más ember lettem. De felnőtt? És hova tűnt belőlem az, aki voltam még nemrég? Eltávolodott? Vagy átváltozott? Nem marad e az emberben a kifejlődő személyisége mellett valami gyermekiesség, mely csak lelke mélyén lapul?
Sosem lehetett tudni. A zongoraművész egyre kevesebbszer lépett fel, és sokszor már csak a városban. Külföldi fellépéseit halogatta, és egyre kevesebbet vállalt el. Egyszer megkérdeztem tőle illedelmesen, mi az oka annak, hogy már eltűnt belőle a heves láz? Letett az álmáról? Ilyen könnyen? Hisz az álom nem megvalósítható. Azt folyamatosan valósítania kell az embernek. Ha elhatározza, hogy bármilyen szintű, és műveltségű művésszé akar érni, tudnia kell, hogy ez nem más, mint folyamat. Művésszé nem válni kell, ott annak kell lenni. A kezdetektől fogva. Azonban a tudás teszi lehetővé számodra, hogy művészi éned teljes mértékben kibontakozódjon.
A zeneakadémián kétszer léptem fel tekintélyesen, továbbá még pár alkalommal zenekarok kísérőjeként próbálkoztam. Az emberek hamar megismertek, és a zenekedvelők között már engem is számon tartottak, mint zongoristaként.
Aztán történt az, amire bármennyire próbál az ember felkészülni, nem számíthat rá. A zongoraművész elment a kórházba, hogy kivizsgáltassa magát, mert nem volt túl jól. Az orvosok diagnosztizáltak nála egy negyedik fázisú rákot, aminek kigyógyítására nagyon kevés esélyt adtak. Megijedtem, de a művész nem. És ekkor elmondta, miért nem akart már művész lenni az elmúlt években. Nem akart úgy nagy lenni, hogy aztán hirtelen eltávozzon. Már pár évvel korábban is tudta, gyógyíthatatlan betegségben szenved, ezért inkább olyasmire szánta idejét, ami túléli őt. Ez pedig a taníttatás volt, nem pedig az elismerés. Idézte is Albert Einstein kijelentését, hogy ne sikeres ember legyél, hanem értékes.
„De akkor honnan tudják, hogy értékes ember vagy?” – kérdeztem tőle ekkor. Ő pedig röviden felelt: nem kell azt másnak feltétlenül tudnia, elég, ha te tudod. És ha tudod, hogy értékes vagy, tegyél azért, hogy az értéket jóra használd. Sok értékes ember úgy távozik el az életből, hogy nem ismerte a nevét senki. Nem egy olyan csata volt a történelemben, amikor egy katonán múlt a háború kimenetele, és a katonának még csak a hírét sem hallották, nem hogy a nevét.
Engem nagyon aggasztott a zongoraművész állapota. Kezdett gyengülni, és egyre kedvtelenebb volt. Mindent megpróbáltam, hogy a gyógymód keresésére sarkaljam, de visszautasított minden segítséget, és azt sem mondta meg, milyen típusú rákban szenved. Az ő elmélete az volt, hogy a gyógyíttatás nem más, mint a szenvedés meghosszabbítása, vagy halogatása, míg én ragaszkodtam az életéhez.
És végiggondoltam újra azokat az időket, amit a művésszel töltöttem. Feledhetetlen emlékek maradtak. Nem az volt a lényeg, amit tanított, hanem az idő, amit vele tölthettem. És kezdtem ismerni a művészt, ugyanakkor örök rejtély is maradt előttem. Mindig úgy éreztem, van benne valami, amit én nem tudok, és nem is tudhatok. Talán azért, mert minden művészben van rejtély? Vagy a művész maga a rejtély? A logikai találgatásoknak nem sok értelme volt, de egy rajongó sosem ismerheti meg a művészt olyan közelről, mint egy ismerőse. Az, aki nem azt nézi, mit teljesít, és hogy mit tud, hanem azt, hogy ki ő.
Mikor betöltöttem a tizenhetedik életévemet, és úgy éreztem, már voltam valaki, a komponálást is elkezdtem egyre buzgóbban gyakorolni. Próbáltam kihozni magamból a legjobb teljesítményt, de nem tudtam tizenéves önmagamat túlszárnyalni. Az első darab azóta már hatalmas utat tett meg. Ismertté vált az egész országban, és mindenki, amint meghallotta a dalt, egyenesen hozzám kötötte. Holott nem is én alkottam.
Többször eljátszottam fellépéseimen, és reméltem, hogy meghallják azok is, akikkel a darabot komponáltam. De azokkal a diákokkal soha többet nem találkoztam. Egyik sem lett művész, pedig lehetett volna. A többségük letette a zenét, és már egyetemre jártak, vagy egyéb szakmai képzésekre. Ők úgy döntöttek, az életnek élnek, míg én úgy, hogy magamnak.
Aztán a ködös szombat reggelen megismétlődött az, ami gyerekkoromban. A rejtélyes telefoncsörgés újra felszólalt, ismét halálhírt hozva felém, a törékeny művész lelkemnek. A zongoraművész elhunyt. Az újságokban azt közölték, hogy gyors, és fájdalommentes volt a halála. Álmában távozott el az élők közül. De én tudtam, hogy hatalmas nyomás érte a halála pillanatában. Nyomás, melyet a Földön élők életük során nem érthetnek meg. A nyomás kísérhet minket egész életünkben, vagy csak egészen rövid ideig, a halálunk pillanatában. A nyomás, mely nem más, mint te magad vagy. Mi az élet? Kapcsolat magad, és a világ között. És mi a halál? Ismét megtalálod magadat. Sokan azt mondják, a halál félelmetes dolog, és a születés csodálatos. A művész számára azonban sokszor fordítva igaz ez. Sok ember nem érti, miért örökíti meg oly sok művész alkotásaiban, darabjaiban, énekeiben, vagy épp festményében a halált, amitől mindenki tart. Mert csodálatos. Nem más, mint megtalálni önmagadat, persze, ha a szervezeted nem idő előtt mondja fel a szolgálatot. És mi a születés? Végtelen kihívás, és lehetőség.
Nem voltam képes a zeneakadémiára visszamenni, és eldöntöttem, hogy visszavonulok. Albérletet vettem ki, mert nem akartam a nagyszüleim terhére lenni. Sajnos azonban a nagyszüleim sem voltak már azok, akiket én láttam utoljára. Nagyon ritkán találkoztam velük, és egyre kevésbé ismertek meg. Úgy tűnt, az Alzheimer-kórban kezdtek el szenvedni. A legutolsó találkozáson már nem is tudták, miért mentem el, és azt sem, hogy művész vagyok. Úgy üdvözöltek, mintha csak az iskolából jöttem volna haza.
Nagyon letört voltam. Nem akartam semmit folytatni, és újra az a tíz éves kisfiú lettem, aki várta a változást. De nem történt semmi. Azt reméltem, hogy ez egy rossz álom, és fel akartam ébredni belőle. De úgy tűnt, ez nem más, mint a fájdalmas valóság.
Nem voltam képes művészi pályafutásomat folytatni, pedig több kísérletet tett az akadémia arra, hogy visszainvitáljon. Több művész szívesen kezdett volna foglalkozni velem, de én sorba mindent visszautasítottam, valahogy úgy, ahogy a zongoraművész tette ezt a fellépéseivel. Azonban én nem a váratlan tragédia elkerülésért cselekedtem így. Hanem, mert nem találtam meg magamat.
A zongoraművész azonban nem merült a feledés homályába, elismert emberként kezdték számon tartani az emberek, mindössze az utolsó éveinek visszavonulását nem értette meg senki. Csak én. A zenekiadványok, és az akadémia is elhelyezte az elismert alkotók sorai közé, és külföldön is tiszteletet tanúsítottak az elhunyt zongoraművész iránt. Én pedig olvastam az újságokat, valahogy úgy, mint egy zeneértő, és nem úgy, mint egy ismerős. A zongoraművésznek több ismerősével, rokonával, és barátjával készült interjú, és sokakat arról kérdeztek, hogy mit tudott az eltávozottról, amit esetleg a nyilvánosság nem, és ezt megosztaná e az emberekkel. Engem azonban nem kerestek fel. De igazából nem is vártam. Nem tudtam a művészről semmit, mindössze ismertem.
A vállalatok azonban továbbra is profitot szereztek ötletes ritmusérzékemből, és egyszerű zenei aláfestést komponáltam több vállalatnak, csekély összegekért. Valahol reklám alá, máshol más okokból kellett, míg egyszer egy külföldi filmstúdió is egy jelenet alá zenei aláfestést rendelt tőlem. Részben ebből tartottam fent magamat, a fellépéseim nem is hoztak volna hasznot számomra. Az akadémiai fellépéseket teljes mértékben a rendezők profitálták, míg a magánfellépést még nem terveztem.
Úgy éreztem, magamra hagytak. Nem találtam a helyemet, sem a zenében, sem az életben. A szüleim eltávoztak, a nagyszüleim nem nyújtottak számomra társaságot, és valahogy most, hogy a zongoraművész nem volt mellettem, magatehetetlennek éreztem magamat. Igen, csak addig tartottam magam művésznek, és csak addig küzdtem, míg volt valaki, akinek bizonyíthattam. Ez pedig a művésztanárom volt. Most, hogy nem volt senki a zenében, akivel megoszthattam volna a képességeimet, nem éreztem rá késztetést, hogy továbbá komolyan vegyem a zenét. Sok hibát követtem el életemben, de a mostani, hogy a zenével közömbösen kezdtem el foglalkozni, egy életre kettétörte a lehetőségeket tartalmazó karrieremet.
Tálcán nyújtották a lehetőségeket, és a tudást, én elvettem, s mire mindenki arra gondolt, hogy formálom, egyszerűen csak eldobom, mint ahogyan a lelkem mélyében ébredező művészi egyéniségemet is.
Ekkor felmerült bennem egy halovány fénybe árnyékoló gondolat. E szerint mindössze a kapcsolat hiányzott nekem, mert az ember társas lény, és legyen bármennyire is finom, mégiscsak szükséges megosztani mással magadat. Igen, ötletesnek találtam ezt, és elkezdtem könyvárakba vagy kávézókba járni, ahol a sarokba benyomott rozoga gépen regisztrálhattam egy társkereső oldalra.
Nem nagy elhatározással, inkább csak amolyan próbával, hogy hátha találok magamnak egy értelmes, és művelt lányt, vagy nőt. Nekem mindegy volt a kor, küllem, és az egyéb hovatartozás is, nekem nem az egyén kellett, hanem pusztán a szelleme, ami leköthetett, és amit leköthettem. Nem a szerelem vezetett, de nem is a házasság, mindössze a partnerség volt az egyetlen, amire szükségem volt. Azonban úgy tűnt, a fiatal lányok még nem voltak érettek a zenére, míg a középosztályt már csak a fiatalságom érdekelte. Semmi komoly érdemet nem találtam azokkal a személyekkel, akikkel sikerült odáig telefonos egyeztetéssel, vagy egyszerű kávézóban a véletlen találkozása eredményeképpen találkoznom. A többségüket a koruk, és a hozzáállásuk már a legelején meghatározta.
Volt, akit a pénz, és a karrier érdekelt, akadt olyan, akit a közösülés, másokat az együttlét vezérelt, de nem beszédszinten, megint másokat az utazás vezetett, egyesek egyenesen házassági szándékkal akartak letaglózni.
Általában a kapcsolat létrehozásának már az első fázisában fellépett egy áttörhetetlen akadály. Ez nem volt más, mint hogy nem rendelkeztem az értelmességemet „bizonyító” érettségivel, nem voltak terveim, pénzem, és sokakat egyáltalán nem foglalkoztatott a zene. „Hallgatni kellemes, de ennek művelésére rászánni az egész életünket? Felelőtlenség.” Többnyire ilyen, és ehhez hasonló megjegyzések érkeztek az elfogultságom iránt. Vagy szerencsétlen voltam, vagy egyszerűen nem volt példa, hogy olyan személlyel hozzon össze a sors, akit valamennyire is foglalkoztatott a zene. Pedig meggyőződésem volt, hogy sok zenész lány élt a városban, de többségüket jobban lekötötte a karrier, mint a partnerség.
Ami a másik oldal, hogy sokan a partnerséget egyből az életpálya, a családalapítás, vagy a közösülés jeleként fogják fel. A spontán együttlét, és beszélgetés szinte teljesen ismeretlen volt a fiatalság körében, és a középosztályt sem eszmecsere vezérelte, akit pedig mégis, azt más téma érdekelt.
Itt kimerültek a próbálkozások, több, mint egy év vegetálás után művészi képességeim visszaromlottak, és feladtam a kísérletet arra, hogy találok magamnak egy művelt társat.
Egy évvel később visszamentem az akadémiára. Úgy álltam meg a bejárata előtt, mint elsőnek, tízéves koromban. Igen, ismét áttörhetetlen akadály került elém. Nem volt merre elindulni. Ez másfajta akadály volt, mint elsőnek, mert akkor megmászhatatlan falnak tűnt. Mostanra tudom, nem az, azonban mégsem voltam képes visszacseppenni művészi énembe. Egy év alatt annyira megfeledkeztem erről, hogy másnak tartottam magam már. Tavaly még képes lettem volna művésszé válni, de mostanra, egy év magány, és vakpróbálkozás után egy láthatatlan teher nehezedett a vállamra. Ez pedig az emlék, és az önkép formálódása volt.
Könnyű úgy megmászni egy falat, hogy közben segítő kezek vezérelnek, azonban a legnagyobb lépés te magad vagy. Ha te nem teszel meg mindent azért, hogy elérd a célod, mástól ne várd el ezt.
Mikor bementem az akadémiára, találkoztam valakivel. Egy emberrel, aki később a legjobb barátom lett. Ő volt Roger. Kezdetben nem tett semmit, nem mondott semmit, csak odajött hozzám, és felmutatta a tizenéves koromban komponált kottalapot, és megkérdezte, én vagyok e ennek a szerzője?
Válaszolhattam volna neki azt: igen, én vagyok. De ekkor arra gondoltam, nem volna e büszkélkedés, hogy másoktól elvonom a nagyszerű teljesítményt, csak mert része voltam? Amit közösen hozunk létre, az maradjon is közös alkotás.
A részen választ adtam neki. Tovább tért arra, hogy de ugye én voltam az, aki eljátszotta tizenkét éves korában ezt a darabot azon iskolában? Miután feleltem, nem volt többé kérdése. Ő is a közönség sorai között volt, és az előadás után oda akart jönni hozzám, hogy menedzserem legyen, de fontos elintéznivalója akadt, aztán megfeledkezett rólam, és csak most, mikor újból meglátott, jutott az eszébe. Most mit mondtam volna neki? Már nem az az álmodozó fiú vagyok? Elmondtam volna neki mindent? Ugyan, hogy is mondhatnám el azt, amin átmentem? Az csak az enyém volt. Az én emlékem!
Azonban jobb is volt így, hogy akkor elintéznivalója akadt. Ki tudja, mi lenne most, ha akkor odajött volna hozzám? Talán soha nem ismerhettem volna meg egy igazi művészt. Néha jobb a sorsra hagyni a dolgokat, tudja az, hogy a legjobb az alakulása. Persze te alakítod magadat, de a sors ellenőrzi az alakítgatásukat. És ha valami nem alakul megfelelően, közbe jön a történés, hogy finomabb formát vegyen fel.
És ekkor ismét engedtem, hogy vezessenek, és megfeledkeztem a tévútról. A menedzserem hamar helyrerázott, és némi gyakorlat után sikerült egy hónap alatt visszaszereznem a formámat. A menedzser, miután látta, mennyire hozzáértő vagyok már a zenéhez, úgy döntött, csak szervez, amíg én szerzek. Ez nagyon jól hangzott így, és elfogadtam.
Néhány akadémiai fellépés után megszervezett nekem egy fellépést külföldön, azonban most nem az osztrákoknál, hanem Csehszlovákiának Pozsony nevű városában. Örültem, hogy újra lehetőség kínálkozik bemutatkozni külföldön, és elterveztem, hogy nem a tudásomat mutatom be, hanem magamat. Mivel most nem fellépésről volt szó, hanem koncertről, ezért elkezdtem komponálni. Rossz volt, hogy nem felügyelt, és ellenőrzött már tanár, és nem volt diáktárs, akinek odaadhattam volna hallgatólagosan a darabot, de egyszer mindent el kellett kezdenem. Most csak magamra számíthattam. És halvány szabadság érzésem volt, hogy most megmutathattam magamat külföldön.
Elkezdtem keményen dolgozni egy darabon. Mindegy volt, milyen széles zenei skálán mozgott, mint ahogy az is, hogy milyen volt a hangzása. Nem érdekeltek a formai követelmények, a hangjegyek ritmikussága, de még csak a rezonálás sem. Egyetlen szándék vezérelt a darab alkotása közben, ez pedig a finom hangzással társított érzelmi megnyilvánulás. Ezt hihetetlenül meg akartam érinteni, ugyanakkor, miközben hallgattam Beethoven szonátáját, némi nosztalgiát is építettem a darabba.
A menedzserem jó néven vette, hogy egy teljes hónapot, és magamat is felemésztettem arra, hogy külföldön először, és ezúttal most ne teljesítőképességemet mutassam meg, hanem saját magamat. Mert mitől művész az ember, ha nem attól, hogy önmagának finom oldalát mutatja meg?
A művészet nem tudás volt, inkább az a nyitja, a tudományodat hogyan használod fel, hogy lelkedet kifejezd érzelmekben gazdag alkotásokon keresztül, kreatívan. Legyen ez színharmóniában gazdag festmény, zenei világban gyönyörű hangzás, rímelő, és lágy szavakba öntött kretén költészet, vagy akár érzelemben gazdagon kifejezett bő szókincsű irodalmi alkotás. És még a látványos építészet, korszakalkotó megjegyzések, vagy akár a tudományba vetett érték is lehetett a művészetnek szerves része, már amennyire a kultúra engedékeny határokat nyújt egy adott korban. És ki az igazi művész, ha nem az, ki átfogóan, de harmonikusan a művészet több területén kifejezi önmagát? Sok művész típus létezett. Egyeseket a harmónia fogott meg, másokat a szabad alkotás, megint mások érzelmileg menekültek az alkotásba, egyeseket a meg nem értés sarkalt, de akadt olyan is, aki csak tette a dolgát. A művészek sem egyformák, de egyben mind közösek, mélyre ható, finom lelkületűek valamennyien. Magamat azonban sosem tartottam nagy művésznek, inkább csak amatőr zseninek.
Miközben az akadémiai helyiségemben sokszor verve, sokszor simogatva életem magamat az alkotásban, addig gondolataim elkalandoztak az évszázadokba nyúló zenei történelemben, és a múltba szárnyaló végtelen formájában, mert már az ókorban is éltek zenei alakok. Azonban akkor még nem sok lehetőség kínálkozott, hogy kifejezzék magukat. Azonban talán ha más okból nem is, a vallásos középkorban jó út volt a zenefejlődésnek az, hogy a léleknek nagy jelentőséget társítottak, így kifejezőbbé vált a zene. Fénykora alighanem a reneszánszban kezdődött.
Az akadémiát különös szellem járta át. Olyan volt, mintha a lelkek még mindig itt lettek volna, és már mégsem éltek. Pusztán alkotásaik, személyiségeik, és érintett tárgyaik maradtak itt, a zenetörténelmi épület gondosan őrző gyűrűjében. Azonban más is volt az épületben. Ezt inkább korszellemnek hívnám. Ahogy az ember végigsétált az épület látogatók által ritkán érintett területein, nosztalgiája támadt. Mintha még most is itt lennének, vagy csak a koruk? Mintha még mindig tizennyolcadik századot írnánk, csak az épület körül rohan az idő, de itt úgy tűnt, mintha megállt volna. És én itt voltam, és alkottam. A jövő alkotója voltam? Nem értem fel odáig, mint a legendák, csak próbálkozóként küzdöttem. Igazából nem éreztem magam otthonosan a zenében, csak a lelkem kijátszása vezérelt. Igen, mondhatni, nem voltam művész, inkább hamis művész. Látogatónak tartottam magam az épületben, egy zenélő lélekként, aki bebocsátást nyert a zene világába röpke időre. A legendáktól nem akartam elvenni a tekintélyt, így szerény maradtam, azonban mikor a zeneteremben megszólaltak kezeim alatt a hangok, mindig olyan érzésem támadt, mintha nem is én játszanák. Mintha megszállt volna egy legenda szelleme, mintha még mindig egy tizenkilencedik századi előadáson volnék mindenféle selyemöltözékben, pusztán a testem volt a húszadik században. Igen, nem csak a lelkem volt szabad a játék közben, de egész szellemem is.
Nagy komorságba burkolódó kemény hónap után felmutattam az eredményemet, a legújabb komponálásomat. És ezzel mentem Pozsonyba, a készülődő koncertre, aminek egyharmadát én tettem ki. Itt neves közép-Európai művészek léptek fel, akik között én nem éreztem magam zenésznek.
A Ferihegyről mentünk, repülővel, annak ellenére, hogy Pozsony nem volt messze. Mikor megérkeztünk Pozsonyba, már az egész város a koncert által lázban égett. Miattam is, de nem kizárólag miattam.
Volt köztünk egy nagy művész is, ő egyenesen Moszkvából érkezett a reggel, és egész Európában elismert zongorista volt. Illetve egy harmadik személy is közénk állt, ő Bécsből jött, énekes zenész volt. Hárman voltunk. A koncert este kezdődött, és délután négykor, négy órával a koncert előtt találkozhatott a három fellépő.
Nem volt emlékezetes ismerkedés. A Bécsi társam nehezen beszélt magyarul, még én nehezen németül, így csak pár szót váltottunk. Hangulatos, nyílt egyéniség volt, de elmondta, ő csak próbából lép fel, habár neves zenésze az osztrák városnak. Oroszul tudtam egy keveset, ahogy osztrák társam is, de az orosz zenész egyikünk nyelvén sem volt képes kommunikálni, kizárólag oroszul, és azon is valami keveset. Zárkózott egyéniség volt, keveset szólt, de egész énje helyette beszélt. Igen, ő volt a művész, talán közülünk az igazi. Mikor megkérdeztük, milyen érzés köztünk lennie, nem felelt, csak ránk nézett, majd a sarokban szunnyadó hangszerre. Felállt, odament, leült a lakozott billentyűzet elé, ujjai felugrottak fergeteges gyorsasággal a billentyűzetre, és játszani kezdett. Mi mindketten lefagytunk a döbbenettől. Csodálatosan játszott, és nem az ujjai mozogtak, hanem ő maga. Mintha valahonnan távolról játszott volna a szelleme, míg kezei csak Földi csatlóként táncoltak a szellem akarata szerint. És mindketten kevésnek éreztük magunk mellette. Zenében válaszolt, ahogy egy zenészhez méltó. Keveset beszélt, de sokat játszott.
Miután látta, hogy beleérezzük magunk a játékba, megkért minket, mi is játszunk. Teljesítettük kérését, előbb osztrák társam merült a fergeteges tempóba, majd én a saját komponálásomba. Az osztráknak csupán bólintott, de mikor én fejeztem be a darabomat, tapsolni kezdett, és valami olyan szavat mondott oroszul, amit nem értettem. Következtetően olyasmi lehetett a jelentése, hogy lenyűgöző, vagy egész jó.
Elérkezett a hangverseny, az orosz művész lépett fel elsőnek. Mikor leült a zongora elé, és elkezdett játszani, a teremben sötét lett, és a gyertyafények égtek. A fények alatt virágok, képek, és növények szunnyadtak. A művész által kért pózban. A zene nem az volt, amit délután játszott nekem, még annál is jobb. Hihetetlen volt, hogy a csoda után képes nagyobb csodát produkálni egy művész. Ilyenre akárki nem képes.
A darab nosztalgikus volt, később megtudtam, hogy az orosz történelemnek szerezte, mivel véleménye szerint nagy múltba tekint vissza az orosz történelem. Nagyobba, mint bármely más szláv ország történelme. És darabjából nem pusztán egy birodalom felépülése volt hallható, valamint a háborúk szelleme, de maga a csoda is, hogy mindig talpra állt, és mindig kivédte a rá nehezedő nyomást a művész. Mikor kezdett már reménytelenbe átmenni a darab, mindig újabb érzelmi fuvallat rázta meg a közönséget, akik szinte élvezték, hogy játszadozott lelkükkel a művész.
Miközben hallgattam, kicsit a magyar történelem is gondolataimba rémlett, mert mi is elég sokszor térdre estünk, és felálltunk. Talán majdnem minden kelet európai országnak ilyen érzése volt, és ezért vált kapásból elismert művésszé az orosz zenész, mert megérintette azt a pontját minden országnak, amiben mindegyik úgy gondolkozott, őt illeti meg legjobban. Legyen ez Lengyelország, Németország, Magyarország, Oroszország, Csehszlovákia, vagy éppenséggel az északi kis országok. A nyelv akadály volt, hogy egymást megértsük, de valahogy a művésznek sikerült zene útján ezeknek az országoknak az érzelmi egyen hangúságát eggyé olvasztani. A darab valami olyasmit fejezett ki, hogy: „mindegy, hol élsz, szenvedtél eleget ahhoz, hogy ezt hallhasd.” A vége pedig egészen úgy festett, mintha egyesíteni kísérelte volna ezeknek az országoknak az érzelmeit, mondván: „mi egyek vagyunk, csak más nyelven beszélünk.”
A darab leverte a szlávokat, hatalmas, perceken át tartó taps követte, mindenki kivétel nélkül elismerte, és tapsolta. Szinte már azon viaskodtak az emberek, ki fejezi ki jobban háláját a művésznek, amiért elfáradt az országukba, hogy felidézze egy gyönyörű esttel a múltat.
Másodiknak az osztrák következett. Nem vettem rossz néven, sokan annak tartanák, hogy persze, mindig a magyarnak kell utolsónak lenni, de egyáltalán nem ez volt az oka. Később megtudtam, a jelentkezési sorrend szerint léptek fel a művészek, e szerint én jelentkeztem utoljára.
A fergetegség feloldotta a gyönyört, amit az orosz művész keltett a közönségben, és inkább boldoggá tette az embereket. Darabja olyasmit üzenhetett, hogy: „élvezzük az életet, mert a játék az igazi élet.”
Szintén hatalmas taps követte, de ennek hevessége jócskán alulmaradt az orosz művészéhez képest. A harmadiknak én következtem. Szinte már félve léptem fel a színpadra, hogy a mámorban szenvedő közönségnek talán nem lesz e túl csekély falat az én darabom. Úgy éreztem, hogy az előttem játszó művészek olyan nagyot nyújtottak, hogy hatalmas nyomás nehezedett rám. És ekkor érettem meg egykori zenetanárom kijelentését. Ne légy nagy művész, mert akkor nem kell elvárásoknak megfelelned. Aki pedig eleve tehetséges, annak nem okoz gondot túlszárnyalni magát.
Felléptem, s elkezdtem játszani. Reméltem, hogy elegendő lesz a darabom, de már a játék közepén éreztem, hogy túl kevés. A közönség valahogy úgy várt, mintha még mindig a bemelegítést végezném, és hamarosan kibontakozik a hevesség. És ekkor lenéztem a darabról, és eldöntöttem, hogy élőben fogok komponálni. Nem a darabot játszottam tovább, hanem magamat. Eleinte féltem megtenni az első lépést, mert ez olyan volt, mintha hirtelen egy író beszaladna a könyvesboltba, még egy pár bekezdést átjavít egy könyvön, és azt adatja el.
A menedzserek, és a rendezvényvezetők a merészségemre azonnal rákaptak, és elkezdték a körmüket rágni. Ez ahhoz hasonló merészség volt, mint tizenéves koromban a legendák közé helyezni egy iskolai darabot, csak ezúttal élesben. A kockáztatás hozta meg eddigi sikereimet, úgy döntöttem, ezt az utat folytatom. A darabom felét spontán játszottam, és csak a végén tértem vissza az eredeti kottára. Az behelyettesített szakaszra úgy véltem, szükség volt.
Miután a végére érkeztem, hatalmas taps fogadott. Hihetetlen volt, hogy elérkeztem a végére, és megálltam a helyemet. A taps hosszúra nyúlt, és nem akart vége lenni. Már kezdett hosszabb lenni, mint az orosz művésznek szánt taps, s titkon féltem, hogy esetleg a közönség is ráérzett a merészségemre.
Miután vége lett a rendezvénynek, az orosz művész elém érkezett, és külön gratulált. Nem értettem, miért tesz így, és ekkor elmondta, megérezte, hogy nem kottából játszom tovább, hanem szívből. És hogy ez volt a legcsodálatosabb darab, amit valaha hallott. Olyan volt, mint mikor egy gyerek a felnőttek közül hirtelen kiáll a sorból, hogy megnézze, milyen is a sor.
Érdekes hasonlatot jelentett ki nekem a művész, akivel soha többé nem találkoztam. Ez volt az első kijelentése, és egyben az utolsó. Az Európában elismert zongoraművész kizárólag egy magyar próbálkozónak külön megjegyzést tett. Minden rajongó szívét odaadná azért, ha elismert alkotója, avagy sztárja egy külön kijelentést csak neki szánna.
A fellépés mindhárom művésznek sikert hozott, ami a legnagyobbnak természetes volt, mert az orosz művész minden hangversenyén túlszárnyalja előző teljesítményét, és önmagát is.
Nem sokkal azután, hogy hazaérkeztem, a csehszlovák koncertről lemezt adtak ki, a három előadó művész darabjáról, mondván, a koncerten hanganyag készült a fellépésről. A lemez hamar kiadók kezei alá kerültek, és a gondos konvertálás után megjelentek a zenepiacon. Elsőnek Csehszlovákiában, egy héttel később szinte egy idővel Oroszországban, Moszkvában külön számon is tartották, kik léptek fel, és ez hozta meg számomra az igazi sikert. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy elismernek e otthon, és a zeneakadémián is szíves vendég voltam. Már nem úgy fogadtak, mint tagot, hanem mint valamilyen zongoraművészt, hasonló tisztelettel, mint egykori tanáromat.
Egy hónappal rá Magyarországon is megjelent, és hatalmas volt rá a kereslet. A nevem máris elismert volt, és a sajtó szívesen készített rólam fotót. Interjút készíttettek velem, majd autogramot kért tőlem több zenerajongóm. Már voltak, akik kedveltek, és hihetetlen volt, hogy valaki lettem. És ez mind Rogernek, a menedzseremnek volt köszönhető. Ha ő nem szervezte volna meg a koncerten való szereplésemet, most csak két zenész futna be a zenepiacra.
A vasfüggönyön nem jutott át hamar a lemez, egy kiadó által Lengyelországgal egy időben jelent meg előbb Ausztriában, majd Németországban, onnantól kezdve pedig Nyugat-Európában.
Ezt követően hosszú ideig ismét a zeneakadémia művésze maradtam, nem kerestem további kihívásokat. A sikeres szám annyira népszerű lett, hogy sikerült újra összekomponálnom, és kottalapot készítenem belőle. Lényegében ez a szám tett valakivé, mert ekkor elengedtem magam. Nem zeneteremben szorongtam a papír felett, hogy tökéletes darabot hozzak létre, hanem pusztán engedtem, hogy jöjjön a lelkemből a szabad érzelem.
Miközben a komponálásokat űztem, zenészként több felkérésre készítettem rövid indulókat, bevezetőket, alájátszásokat, ezekből, és a fellépésekből, főként pedig a híressé tett szabad indulómból tartottam fent magamat. Ez idő körül vásároltam azt a házat nagyszüleim és Roger támogatásával, ahol most élek, és a társamat, a papagájt is, mert úgy gondoltam, kell egy természet által nyújtott szólam is a házba, és mi más ez, ha nem a madárcsicsergés.
Miközben zenekarok zongoristájává egyszerűsítettem vissza magamat, többnyire otthon továbbűztem a komponálásokat. Ezek többsége eredménytelen lett, nem több, mint halom papírhulladék, csak kevés darab élte meg a tökéletessé válást.
Igyekeztem megmutatni magamat, hogy zenei hozzáértésem van, és hogy művész vagyok, de a lelkem mélyén tudtam, ez nem több, mint egy mesterséges illúzió, amit én hoztam létre. Gyönyörű, ám nem a valóság. Én művész? Talán sosem leszek.
Éveken át belefeledkeztem magamba, és a komponálásba. Megszállott alkotó lettem, szinte már nem is a lelkemért alkottam, hanem azért, hogy bizonyítsak magamnak, hogy igen, én művész vagyok, miért dobom el a nagyszerű lehetőséget?
Sokszor Roger invitált ki engem a szabadba, illetve ő szervezte meg számomra az ön-előadói koncerteket, miután ráébredt, hogy engem sosem érdekelt annyira a zene, hogy Bécsig, Párizsig, vagy esetleg Moszkváig felfinomítsam magamat. Otthonom egyetlen törzslátogatója volt, a sajtók, riporterek, és rajongók leszámításával, akik sosem értem jöttek, hanem a művészi énemért.

**

Lekapcsoltam a gépet, elszívtam az utolsó cigarettámat, majd megvacsoráztam, és lefeküdtem.
Miközben a kényelmes, puha ágyba befeküdtem, gondolataim ismét a gyerekkoromba szárnyaltak. Újra sétáltam szüleimmel a városban, újra benyitottam elsőnek a zongoraterembe, és újból nyolc évesen csillogó, csodálkozó szemmel meredtem az akadémián játszó zongoristákra. Újból feküdtem az ágyban, mint amikor a gyerekkori rémálmom volt, és újból álltam lefagyva a közönség előtt, mint tizenkét évesen. Újból először kezdtem el verni a billentyűzetet, hogy saját darabot kovácsoljak össze a trauma által szenvedett lelkemnek, és kizárólag annak, és újból külföldön álltam, a németek előtt. Újból beszélgettem az ismerkedés kudarcára ítélt lányokkal, és nőkkel, és újból a csehszlovák közönség előtt álltam, soha nem hallott tapsot hallva.
Sötét volt a szobában, és a fejemben vízhangzottak a művésszé válásom útján végigkísért megjegyzések.
„Az életben néha vannak fájdalmas pillanatok… de tovább kell menni…” – származott ez a kijelentés a nagyszüleimtől, mikor megpróbálták elmagyarázni nekem fájdalommentesen a fájdalmat.
„Eldobnál egy lehetőséget magadtól, hogy jobban megismerhessél egy másik világot?” – jött a zenetanártól, mikor először ültem le a zongora elé.
„Mi kell a művészethez? Legyél önmagad.” – mondta fellépés előtt a zenetanárom.
„Ugyanolyan vagy, mint én voltam. Most én vagyok közép-Európa legelismertebb zenésze, de kezdetben én sem voltam több, mint egy magányos próbálkozó. Nekem az első áttörést az első fellépés jelentette. És eleinte én hajtókulcsokat helyeztem magam elé, hogy vezessem magam. De mikor a zeneakadémián vizsgáztam, ráébredtem, a legnagyobb lépés te magad vagy. Ha megpróbálsz magad lenni, akkor lettél művész.” – jött a zongoraművésszel történő első találkozás leckéje.
„Hallgatni kellemes, de ennek művelésére rászánni az egész életünket? Felelőtlenség.” – A zenéről tett átlagos megjegyzés.
„Egy gyerek a felnőttek közül hirtelen kiáll a sorból, hogy megnézze, milyen is a sor.” – mondta az elismert orosz zeneművész.
„Ne próbáljak nagy művészként előállni, mert akkor hatalmas elvárás nehezedik rám. Ha kevesebbnek mutatod magad annál, ami vagy, nem lesz probléma, ha valami nem sikerül tökéletesen.” – mikor elsőnek színpadra léptem.
„Lehetek valaha én is zongorista?” – kérdeztem, mikor elsőnek hallottam a hangszert. A szüleim pedig a következőképp feleltek: „Az nagyon nehéz elfogultság. De a lehetőség sosincs kizárva.”
„Ne sikeres ember legyél, hanem értékes.” – „De akkor honnan tudják, hogy értékes ember vagy, ha nem vagy sikeres?” – kérdeztem akkor.
És elnyomott az álom. Felkészültem a holnapi koncertemre. Elsősorban lélekben.
Álmomban ismét szárnyaltam. Mármint nem úgy, mint egy madár, mert ugye szárnyakat nem adatott embernek a sors. De helyette másfajta szabadságot kaptunk. Érzelmi szabadságot! Legyél bármilyen ember is, neked is szükséged van a szabadságra, amire néha csak álmodban adatik meg a lehetőség. Igen, szárnyalni a végtelen szabadságban, ahol már nem vesz körül téged a tér, és a napok rád nehezedő nyomása. Ahol nincs idő, nincs anyagi létezés, és ahol te sem magad vagy. Az érzelmek végtelensége egy másik világ. Nem látható, de sokkal szebb, melyet csak kifejezni lehet. A csoda túl kevés volna ide, s bármennyire is próbálja az ember, sokszor nem tudja kifejezni.
A magasztos kifejezések közé besorolható, ha csak annyit mondunk, mennyország, ahol minden megkapható, amit csak az ember elképzelni tud. De mi a harmónia? És a szeretet? A zenevilág mi másból is állhat, ha nem e két kifejezésből? Mikor a hangok egyesítik az egész idegrendszerünket, lelkünket és a környezetünket eggyé, egy csodálatos szabadsággá.
Nem szeretem a zárt sorokat. Sem a logika olyan formáját, ahol bármilyen behatárolás is gátolja, hogy teljesen kifejezzem magamat. Szép a matematika, szép a relativizmus, de önmagában mindegyik csak csekélység az igazi szépség mellett. A művészet nem tökéletességből áll, habár a szabályszerűség, mely a zenetudományra épül, behatároló. De a madár is képes határok között repülni, és bemutatni, hogy sosincs vége az érzelmi világnak. A zene nem más, mint végtelen harmónia. A művészet a harmóniáról és a szeretetről szól. Mindegy, hogy hang, szín, szöveg, vagy anyagmegmunkálás milyen formájában fejezed ki, ez az igazi célja. Megtalálni a harmóniát, hogy megtaláld önmagad.
Mikor felébredtem, biztos voltam benne, hogy felkészültem lelkileg a koncertemre. Előadtam újabb alkotásomat, egy hosszú komponálást, mely nem más, mint a szél. A szél, mely átsuhan tájak, és kultúrák felett, idő, és tér felett, és bármi is érje, sosem változik, csak más lesz. Ilyen az ember is. Olyan, mint a szél, nyugtat, de ugyanakkor viharos. A lélek sem mindig tökéletes, ahogyan a művészet sem. De törekszik a harmóniára, és attól még egy törékeny fény marad.
Felkeltem, majd elkészültem az ünnepélyes koncertre. A hangverseny pontban kettőkor kezdődött, így volt időm még egy ideig a gépelésemen dolgozni, habár tudtam, hogy már készen vagyok vele, a zenei énem felülkerekedett rajtam, és amolyan hangzási mámorban kezdtem el szenvedni. Szerettem volna, ha a szövegemnek is hangzása lenne, és az olvasó nem natúron olvasná, hanem, mintha zenét hallana. A szavak, a mondatok zenéljék életemet a fülébe. Ne lássa, hallgassa a művet.
Minden zene, legyen az festmény, szöveg, vagy bármi, ami harmonikus a világban. Ha egy kicsit is kapcsolatban áll az ember a lelkével, meghallja ezt a dallamot. Halk, szinte suttog, és füllel meg nem hallható. Ez a legnagyobb komponálás, amit zenész hallhat. Az élet harmóniája, melyet a nagy alkotó alkotott, kinek munkája ez a világ. Az élet zenéjét attól a ponttól kezdve halljuk, hogy megszületünk, csak a világi hangok elnyomják közelebbi, hidegebb hangokkal. Akkor halljuk ismét, mikor már búcsúzni készülünk a világtól. De életünk során is meghallhatjuk, ha egy rövid időre figyelni kezdtünk rá.
Azonban még a leglágyabb hideg hang sem érhet fel a harmónia zenéjével. Ilyenkor az ember a csillagok között érzi magát, és a csend mögött halkan dalol az élet. Szinte folyik, oly érzékenyen, oly lágyan, oly finoman, hogy sokszor még a legfinomabb emberek sem hallják meg, a művészek. Pedig a lehetőség adott rá, csak érezzék meg, hogy az alkotás nem munka, és nem is feladat. Senki sem kér meg arra, hogy alkoss.
Az alkotás játék, méghozzá a legmagasabb játék, amit elme létrehozhat, és a legbonyolultabb, melyet csak elképzelhet. Mondható tudománynak, tudásnak, de igazán alkotni csak tapasztalatból lehet. Alkotni öröm, szabadság, játék, bár tény, hogy csak határok között, de végtelen skálán. Sokféleképpen alkothat az ember, azonban a zene a legkifinomultabb, ugyanis azonnal érezhető, hogy valaki unottan, érzelemmentesen, hidegen zenél e, vagy lélekből, s átérzi e, emelkedik e, vagy szabaddá válik e arra a kis időre, vagy sem, amíg a komponálás mélyébe repül, és azonosul az alkotóval, és annak érzelmeivel. Akkor lett övé is az alkotás, és akkor lett ő maga is az alkotó.
Mondta nekem egyszer egy diáktársam alkotás közben, mikor a „Tavaszi szellő fényei” című darabot komponáltuk elsőnek az iskolában: „A zene varázslat.” Akkor csak nevettem rajta, és feleltem, hogy nem az, hanem művészet. De mostanra megértettem. Valóban varázslat, mert a kezedbe kerül egy pálca, melynek a tudományát csak te ismered ahhoz, hogy szép dallamokat varázsolj vele az embereknek, akik ehhez nem értenek.
Miután elérkezettnek láttam az időt, lementem a parkba, ahol rám várt Roger, autójában. Beültem az anyósülésre, majd becsatoltam magam, s ránéztem.
Készen állsz, zeneművész? – kérdezte Roger, a sajátos fiatalos stílusán. Valamikor az ilyen megjegyzésekkel a falra kergetett, máskor egyenesen lenyűgözött.
Úgy tudom, a technika már elhárítva. Nem tévedek? – kérdeztem érdeklődve.
Minden elhárítva. Semmi sem áll közted, és a közönség között. A technikát, a szervezést, és a helyt bízd rám, te magadat hozzad, és a …- itt megállt egy pillanatra –… tudományodat.
Ezzel elindultunk a főúton a városközpont felé. Mit meg nem adtam volna, ha elmondhatnám neki, hogy a zene nem tudomány, és hogy ő éppen úgy zenéből van, mint én, mindössze fel kéne hangolni.
Miután megérkeztünk az akadémia parkolójába, pár perc alatt a boltíves épületnek a bejáratához értünk. Már ki volt helyezve a plakát a falra, rajta a koncert időpontja, helye, és jegy ára. A bejáratnál a tömeg állt, sokan váltottak jegyet, sokaknak már megvolt, mindössze poharat tartva a kezükben eszmecserét folytattak.
Amint megpillantottak az emberek, üdvözöltek, többen elkezdtek rajongni, mások kezet fogtak velem, valaki pedig autogramot kért tőlem. Amint beléptem a főcsarnokba, máris odaérkezett hozzám egy tanár, és üdvözölt. Közölte, kíváncsi a kora délutáni fellépésemre, és reméli, hogy most is tudásomnak megfelelően lenyűgözöm a közönséget. Én mindössze bólintottam, mire a tanár mélyen a szemeim közé nézett.
Ön felkészült rendesen? – kérdezte máris.
Felkészületlenül nem állítanák be erre a helyre. – feleltem máris.
A gondolatait, és emlékeit hagyja az épületen kívül. Arra nem lesz szükség, itt mindössze az ujjaira, és a lelkére várunk. – jegyezte meg atyáskodóan, mire én bólintottam.
Roger elment mellőlem, nyilvánvalóan a hangfalak gondozásáért távozott. Koncert végén majd úgyis találkozunk. A tanár magamra hagyott. Körülnéztem, sok ember körülvett. Idős, fiatal egyaránt, voltak külföldiek, és a két nem arányosan elosztott volt. Voltak egészen fiatalok, és idős emberek is. Valakik még a világháborúkat is megélték, egyesek még legendákat hallhattak, mások meg élettel tele, de tudatlanul néztek csillogó szemeikkel a világba. Hát igen, az élet valamennyi skálája megtalálható egy húron. Az emberek többnyire beszélgettek egymással, mások fényképeket mutogattak, volt olyan is, aki félreállt a tömegtől, mert csak a zenére volt kíváncsi.
Nem volt unott ember, kizárólag zenekedvelők, és zeneértők álltak a csarnokban. Mind kiöltözve, ünnepélyes, díszes, komfortos öltözékekben. Sokszor próbálták azt bizonyítani, hogy a magyarok nem értenek a zenéhez, pedig ha egy pillanatra is végignézné egy külföldi a koncertemre érkező emberek arcát, és tekintetét, gyorsan megbizonyosodna ennek ellenkezőjéről.
A büféhez mentem, rendeltem magamnak egy pressziót, majd hátrahagytam a közönséget, és a helyemre mentem.
A koncert két órakor elkezdődött. A terem elsötétült, a páholyokból, és a széksorokból tekintetek ezrei meredtek a színpadon magányosan álldogáló zongora felé, és a zongora boltozatára helyezett, magányosan égő gyertyára.
A teremben várakozó türelem uralkodott, ugyanakkor a mindig jól megfigyelhető láz is, hogy ismét egy zenész lép a színpadra, hogy korokat átívelő, és korokat megszólaltató generációs dallamokkal töltse el a szíveket.
Mikor beléptem a terembe, hatalmas taps fogadtatott. Meghajoltam illedelmesen, mint ahogy ez illik egy művészhez, majd a zongora helyé helyezett támasztatlan székre ültem. Jobb is, ha a széknek nem volt háttámasza, mert így megkövetelte a zenésztől az egyenes ülést, és a koncentrálást. Ha egy pillanatra is kiesett a figyelem a kottáról, azonnal valószínű volt a félreütés esélye.
Kezeimet elegánsan, precízen felhelyeztem a lakozott billentyűzetre, majd elkezdtem játszani. A darab nem volt más, mint én. Olyan volt, mint a szél, ezt a nevet is adtam neki. Kölcsönöztem bele valami eredeti gyakorlati stílust is, de rólam szólt. És arról, ami-aki voltam, és lettem.
A darab mélyről indult, mint valami ügyetlen próbálkozó. Ott álltam ismét a zongoraterem ajtajában, és először rugaszkodtam neki a próbának. Akkor még csak játszottam, de a tanulás sem más, mint a tapasztalatszerzés, játék útján. Az első mindenesetre az elhatározás, és a próba volt, mint lépés, ehhez pedig semmi más nem kell, csupán te, és a hangszer.
Végigzongoráztam a feltörekvési skálákat, a korábbi koncertjeim hevességét, félelmét, vagy éppen megpróbáltatását, és sikerét. Aztán jött mélypont, a magasról hamar visszaültem nosztalgikus, halk, lassú tempóba, mert itt fejeztem ki a veszteséget, ami engem ért, és az utána következő bús magányt. Ezt követően jött az óvatos emelkedés, mert megpróbáltam újra valaki lenni, majd hirtelen felgyorsultam. Ez volt Roger, aki azzal, hogy életembe lépett, röpke újabb lehetőséget, és esélyt adott arra, hogy ismét megpróbáljam elkezdeni az életet. Gyakran mondják, hogy az ember többször születik újjá. Nem véletlen, mindig megpróbálja, és reménykedik benne, hogy egyszer sikerül elérnie önmagát. Én háromszor születtem meg, és háromszor haltam meg, mint művész. Egyszer, mikor találkoztam az élettel, egyszer, mikor találkoztam a zenével, és egyszer, mikor elvesztettem. A harmadik születés viszont az erő volt, mely arra sarkalt: most már elindultál, vissza ne fordulj semmiért, mindig nézz előre, a fény felé.
És arra néztem, legalábbis reménykedtem benne, hogy előre nézek, azonban néha azon kaptam magamat, hogy ismét megpróbálok hátranézni. Igen, hátranéztem, mert képtelen voltam megállni a lábamon úgy, hogy ne tudjam meg, mi van mögöttem. Ha nem nézel vissza, erős, és boldog vagy, de nem érted meg sem magad, sem az életet, ha visszanézel, teher nehezedik rád, és lelked megtörhet, de érthetővé válik minden. Azonban sok esetben inkább kétség merül fel az érthetőségről, ezért sem szabad visszafelé nézni.
Hosszú az út mögötted, sok esetben hosszabb, mint előtted. Olyan, mint egy utca, ahonnan mikor kijöttél, megfordulsz, hogy megnézzed, hol, és min mentél keresztül, és mikor hátat fordítasz neki, nincs előtted más, csupán az elhatározásod, és te, hogy ismét nekivágsz. Mert bármennyire is gyötrelmes, és nehéz az út, a végén mindig bevallod, szép, és megismételhetetlen volt. Mert az élet gyönyörű dal, melyet csak két esetben lehet hallani. Ha figyelsz rá, vagy ha arra figyelsz, amit küldött neked.
Végére értem a darabnak. Felálltam, és vártam. A közönség hatalmas tapssal fogadtatta életem darabját. Én meghajoltam, de a lelkem hátat fordított a közönségnek. Pusztán a zenei énem köszönte meg a tiszteltetést. Igen, én nem voltam képes meghajolni az életem előtt. Hogyan tehetném meg, hogyan tisztelhetném saját életemet? Mi volt az? Semmi…
Miért tapsoltok engem? Mit tudtok ti rólam? Arról a kisfiúról, aki tízévesen először állt a zongora előtt? És arról, aki elvesztette előbb szüleit, aztán legjobb barátját, majd magát is? Kit tapsoltok? Engem? Vagy a darabomat? Mert az nem én voltam, hanem az életem. – gondoltam magamban. Ki tudja, hány művész fejében fordul meg a gondolat, hogy vajon őt magát tisztelik e, vagy csupán az alkotásait. Néha egy velük, néha egyáltalán nem az. Van úgy, hogy egy teljesen megtört ember a boldogságról ír, és ilyenkor egyáltalán nem az, akinek az olvasóközönség gondolná. Ugyan, ki is érthetne meg egy művészt? Ki is értheti meg azt, hogy hogyan vált alkotóvá valaki? Hogy mennyi mindenen keresztülsodorta a sors? Talán sok művész ezért menekült a meg nem értés miatt a pusztulásba. Sok nagy alkotó van, akit sosem értettek meg, és a legendák között is akadt, aki nagyot hozott létre, de őt magát senki sem ismerte. Talán még azok sem, akik azt gondolták…
Pontosan úgy állt a dolog, ahogy gondolnánk. A tehetség sokszor nem egy a személlyel. Pusztán egy az áldott értelem egy végtelenül törékeny, és meg nem érthető lélekkel. És míg a tehetségtelen emberek a géniuszokat irigyelték, addig az igazi zsenik azokat, akiket megértenek.
Miután vége lett az előadásnak, kiléptem a teremből, és próbáltam a magamban értelmetlenül feltörő agressziót elfojtani. Nem értettem magamat, hogyan gondolhattam egy tapsoló közönség előtt azt, hogy nem engem tapsolnak? És egyáltalán a gondolat hogyan merült fel bennem?
Miután az koncert első felvonásának vége lett s szünet következett, úgy döntöttem, egy pohár jéghideg ásványvízzel lehűtöm magamat. A víz hatásosnak bizonyult, egyből ellazultam, és feszültségem alább múlt. Egyszerű zavarnak tituláltam be a történteket, és nem foglalatoskodtam vele tovább.
A teremből sok ember kijött, részük beszélgetés, étkezés, vagy levegőzés gyanánt. A negyvenöt perces zártságot nem mindenki bírja egyformán, volt, aki órákig képes volt négy fal fogja lenni, valaki már a perceket is soknak tartotta.
Miközben az első számú terem ajtajában beszélgettek az emberek, odajött hozzám Roger, mint barátság jeléül, és intett nekem.
Fenomenális voltál, barátom, ilyen érzelem gazdag darabot csak legenda alkothatott. – jelentette ki máris.
Az egész egyszerű volt. – feleltem rögtön. – A példa előttem volt, miközben alkottam.
Akármit is alkottál, biztos vagyok benne, hogy ez egy újabb lemez. Ha rajtam múlik, holnap felkeresek egy kiadót, hogy leszerződjünk velük. – magyarázta Roger, mire én csupán bólintottam. – Mellesleg… miért távoztál oly hevesen a teremből? Meg sem vártad, hogy a neked kijáró tiszteletnek vége legyen.
Egy művész nem a tiszteletért alkot. – jelentettem ki spontán. – Legalábbis én nem azért alkotok, hogy központba kerüljek.
Értelek… nos, most következik a híres Debreceni előadó, remélem, te is kíváncsi vagy az ő koncertjére. – ezzel Roger sietősen távozott. Ő az az állandóan tevékenykedő személy volt. Néha annyira túlhajszolta magát, hogy már szánakozott rajta az ember.
Miközben tekintetem ismét a közönségen nyugodott, szembetűnt nekem valaki. Egy kisfiú volt, körülbelül annyi idős, mint én, mikor először hoztak el a szüleim az akadémiára. A fiú szüleivel, és lánytestvérével volt. Szülei láthatólag egy téma kellős közepén tartottak, testvére pedig egy idősebb zenekedvelő lánnyal beszélgetett. Nekem úgy tűnt, magányos, de a tekintete magával ragadott.
Emlékezni kezdtem önmagamra. Úgy állt ott, mint egykoron én. A hatalmas ismeretlenben, sok emberrel körülvéve. Tetszett neki a darab, de nem tudta kifejezni, hogy ő is próbára szeretné tenni képességeit. Inkább vár két évig, vagy ki tudja, meddig, míg nem a sors nem kínál fel neki lehetőséget, és a körülmények nem lesznek megfelelőek arra, hogy kipróbálja érzéseit a hangszeren. Ha rajtam múlna, már most odaengedném a színpadra, de nem akarok én folyton mások életébe belépni?
A fiú felém fordult, mert feltűnt neki, hogy már egy ideje figyelem. Nem változott a tekintete, pedig attól tartottam, megvetően fog felém nézni. Nem, úgy nézett felém, mintha mindig is ismertük volna egymást, de sosem ismertük.
Legszívesebben hozzámentem volna, de ekkor elém állt pár ember, és autogramot kértek tőlem. Megfeledkeztem a fiúról, míg ő beleveszett a sokasságba. Miután az aláírásokat szétosztottam, már nem láttam sem őt, sem a családját. Lehet, hogy csak hallucináltam? Nem tudtam biztosan, de annyira megfogott a látvány, hogy továbbá már nem is a koncertért maradtam az akadémián, hanem a lehetőségért, hogy újra találkozhassak vele.
A második felvonáson a Debreceni előadó magát túlszárnyalva teljesítményen felüli előadást nyújtott. Elismerően tapsoltam én is az játék végén, majd mikor vége lett a koncertnek, elköszöntem Rogertől, és az akadémia bejáratához mentem. A távozó közönség közül sokan köszöntek nekem, míg én lázban, de türelmesen vártam. Eltelt tíz perc is, mire mindenki távozott, és az emberek megritkultak. Nem láttam sem őt, sem a családját. Elfogott a kétség. A lehetőség kínálkozott, miért nem éltem vele? És miért érzek késztetést arra, hogy felkutassam? Hogy induljak el, ha egyszer nem is ismertem. Míg ő egészen biztosan ismert.
Végül feladtam, és egyszerű zavarként letudtam az egészet.
Miközben elindultam hazafelé, figyeltem az engem körülvevő, zenélő természetet. Hallottam a fák halkan susogó leveleit, az avar zörgését, a madarak csicsergését, a szél suttogását, és a padok ropogását. A talaj zúgását, és a rovarok halk, szinte violin finomságú vékony zümmögését.
Kora délután volt. A szél csendesen fújt, szinte dallamszerűen rázta a fák száradó leveleit, s a zörgő faleveleket letépte a szél, majd vitte a meszességbe, az álomvilág felé, míg nem valahol földet ért, s ott nyugszik végleg, ha csak a szél meg nem kíméli, s nem repíti tovább.
Ősz volt, az elmúlás évszaka. Úgy éreztem, nekem itt már nincs helyem. Nem értettem, miért, hogy csak ennyi volt az életem, és lehetőségeim. Vártam én is, hogy továbbrepítsen a szél. Kinyíltam, mint a levél, hatalmasra megnőttem, helyet, s szerepet foglaltam el a fán, végül elkezdtem haldoklani, pusztán az elszáradás várt rám. És ha leszakadok a fáról, engem vajon továbbrepít e a szél?
Mikor hazaérkeztem, bezártam az ajtót, levetettem a kabátomat, és átöltözés nélkül leültem a pianínóm elé. Felnyitottam a lakkozott fedelet, majd mellőzve minden előkészületet elkezdtem játszani. Azt próbáltam meg ismét eljátszani, amit a legeslegelején, tízéves koromban. Mikor még nem volt semmi zenei tudásom, mikor még csak játszottam, mikor még fénylő tekintettel néztem bele a világba, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Igen, lehettem volna orvos, jogász, technikus, mérnök, bármi, de én ehelyett olyasmi lettem, amihez nem csak hozzáértés, és elhatározás kell… hanem rendkívül nagy erő is. Igaza volt a szüleimnek, a zene nagyon nehéz elfogultság. Főleg mert felébreszti benned azt, ami egész életedben szunnyadna.
Gyakran nem érti az ember, mit jelent angyalnak lenni. Szabad e az angyal? Igazából hatalmas nyomás nehezed rá, így igazán az tud megérteni egy ilyen fényes lényt, aki szenved. Mert egy angyal oly törékeny, hogy a világ minden bánatát magán érzi. És ez a valami belső nyomás, olyan nyomás, mely két centrikusságra hat ki. Az egyik a végtelen nagy szeretet, a másik a bölcsesség, melyet csupán tapasztalat útján szerezhet az ember. Mert a bölcsesség nyomás, a szeretet pedig ártatlanság. És a zene is ebből áll, végtelen szeretetből, melyet a hangok felé tanúsítasz, és nyomásból, hogy körülhatárolnak a tudományok. És hogy a végtelen hangot nehezen tudod kifejezni egyetlen hangszerrel. Ehhez egész zenekar kellett, hogy csak a hasonlat enyhe foszlánya is eljusson hallásunkhoz, milyen csodálatos, és végtelen a természet.
Mikor végéhez értem a játéknak, levettem a billentyűzetről kezeimet. Ennyi volt. Vége a lemeznek. Lejárt, ideje cserélni, és átadni a helyet egy frissebb lemeznek, amit még írni lehet.
Felálltam, odamentem a vitrinszekrényemhez, s elnézegettem díjaimat, kitüntetéseimet, okleveleimet, és bizonyítványaimat. Megvolt mind, amit csak a sok érdemmel szereztem fáradságos munkák árán. De valami hiányzott a gyűjteményből. Valami, amely csak egyféleképpen kerülhet be…
Letérdeltem, a szekrény alsó fiókját felnyitottam, majd kihúztam. A fiók üres volt, épp olyan üres, mint a vég. Nem volt benne semmi egyéb, csupán az, ami a véget megadja az embernek. Egy revolver díszelgett a fiókban. A revolvert nem volt könnyű megszereznem, de szükségesnek tartottam. Mikor megvásároltam, még nem gondoltam arra, hogy valaha még használni fogom, és főleg nem arra, hogy én leszek a célpont is, aki ellen használom.
A pisztoly töltve volt, öt töltény szunnyadt benne, de nekem egy is elegendő volt. Miután visszatoltam a fiókot, felálltam, s figyeltem a fényes tárgyat. Kecses volt, és ravasz. Nem tartalmazott semmi rosszindulatot, látszólag ártatlan, alig tíz centis fémtárgy, azonban életet lehetett vele elvenni. Ahogy a nap alkonyodni készült, aranysárgából bíborba átmenő színskálája megtört a fényen. A fegyver fénylően világított. Olyan volt, mintha egymaga betöltötte volna a szobát nem csupán fénnyel, de a végzet félreismerhetetlen illatával is. A fegyver maga volt a tökéletes ravaszság, és elegancia.
A fegyvert felemeltem, s megcéloztam vele magamat. Még nem lőttem, mert nem is tudtam azonnal megtenni. Vártam, valamire, melyről úgy gondoltam, hogy útbaigazít.
Miközben vártam, ismét felébredtek bennem a nosztalgikus emlékek. Újra ott álltam, nem tudom már, hány évesen… egy utcában… nem volt semmi körülöttem, csupán önmagam… és az emlékeim… a régmúlt, az akkori gondolataim, az akkori világlátásom, és érzéseim… amikor még ürességgel, de vágyakkal, és álmokkal tekintettem a hatalmas ismeretlenbe. Az épületek körülöttem rozzantak voltak. A vakolat már omladozott róluk, és megtört az idő súlya alatt az épület. A fák idősek voltak, az emberek pedig kevesen. A környék elnéptelenedett, és láthatatlan nyomás nehezedett a tájra. Nem láttam, de ugyanakkor éreztem. Mintha egy megfáradt lélek volna az… mintha sok szellem, legyen az emberé, vagy tárgyé, csupán egyet kiáltana: Jobb kor, harmónia.
„Csak meg akartam tudni, hogy szól az én kezem alatt az, amit hallottam a zeneakadémián.” – ez az egyetlen gondolat csengett csupán a kép kavalkád mellett a fejemben. Akkor is, és most is, tizennyolc év elteltével. És megtudtam. Átéreztem, ráébredtem, és megértettem, hogy szól a zene az én kezem alatt. Igen, a világ óhatatlanul fájdalmas, és megtört suttogása csupán azt kérné, ne legyen lendület, se tempó, se fergeteg. Megfáradt a szél a vihar alatt. Már hagyta, taszigálja kedvére a felhő őt, és az emberek mégis rá haragszanak. A szélre, aki nem tehet semmiről, és arról végkép nem, hogy mindennek, és mindenkinek nekivágták. Ő csak játszani akart… de valahogy a játék megtört… kitudja, talán a fájdalom, talán az elszenvedett keservek lehangoltsága következtében. Én tudom, min ment át a világ, de azt ki tudja, én min mentem át? Talán még magam sem értettem meg.
Már nem tudtam rohangálni, nevetni, talán már szeretni sem. De attól még mindig ugyanaz az ártatlan gyerek maradtam, csak megviselt, és elfáradt. Elhasznált a világ, ahogy a levelet a fa, és már csak egyvalamire vártam…
Ártatlan, gyöngéd szívvel tekintettem a múló világra. Valahogy most átéreztem az orosz zongorista darabját is. Igen, mind egyek vagyunk, megfáradt lelkek, akik csak arra várnak, hogy megtalálják egymást, és megfogják egymás kezét, majd elmondják, amit a zongorista mondott el dallamban: „Mi egyek vagyunk, egyek a végtelenben.” És ha nem segítünk egymásnak, nagyon nehéz lesz.
Mindenki csak erre vágyott a világon, legyen ember, állat, tárgy, hang, vagy csupán egy fuvallat. A megértésre, az önzetlen szeretetre, és a végtelen azonosulásra. De ez néha még nehéz ma is. A megviselt lélek gyakran háborog, és nem képes együtt érezni. Úgy gondolja, a nehézségeket csupán ő érzi, de mi bizonyítja jobban ennél azt, hogy lassan angyalokká válunk mind!
És ekkor behunytam a szemem. Még egyszer megjelent az ifjú képem önmagam előtt. A fiú, aki sírt. Igen, egyszer történt, hogy hét éves koromban, miközben néztem egy omladozó házat, megmagyarázhatatlanul elsírtam magam. Akkor még nem értettem, miért tettem ezt. Ma már tudom, a jövőbeli önmagamat sirattam meg. És a világot, amiért annyi szenvedésen kellett átmennie.
Az ujjam a ravaszra tévedt, és megfeszült. Azonban az utolsó pillanatban az érzelmi mélységből felrázott egy hang. Kopogtattak a lakásajtómon.
Nem tudtam elsőre, mit szóljak. Csalódottság, és öröm vegyes érzése tükröződött ki az arcomon. Örültem, hogy az élet visszarázott, ugyanakkor csalódtam is benne, hogy nem hagyott magamra, hogy szenvedhessek.
Letettem a fegyvert az asztalra, mert úgy gondoltam, akárki is az, biztos nem zavar most meg. Most ne, később zavarhat. Azt már nem fogom érezni, ha az örök béke földjére költözök.
Az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Roger állt az ajtó előtt, és a fiú. A fiú, akit megláttam az akadémián, és aki érdeklődve figyelt rám. Hát felkeresett? Engem, aki sose találta volna meg őt? Az arcom megviselt volt, és elérzékenyült. Még arra sem hagytam időt, hogy letöröljem a könnyeimet, és ezt mindkét látogató azonnal megértette.
Ha zavarunk… esetleg később… - kezdte tapintatosan Roger.
Nem zavartok… gyertek csak… - ezzel megfordultam.
Nosztalgia? Vagy egy érzelmes dallam? – kérdezte tovább Roger. Nem feleltem, és ők nem kérdeztek tovább.
Úgy éreztem, most szükség volt valakire, hogy a nosztalgia ne végezhessen velem. Bejöttek a lakásba, egyenesen a nappaliba. Mindketten megpillantották a fegyvert, és elhűltek. A rémület, és az éretlenség ült ki az arcukra, míg én közömbösen leültem a fotelbe, és ellazultam.
Ugye… ezt nem gondoltad komolyan? – kérdezte máris Roger, inkább utasítóan, mint kérdően, majd máris felkapta a fegyvert, és eltette. – Meg se forduljon a fejedben. Hogy gondolhattál ilyesmire egyáltalán? Nem értelek.
Talán sose ért meg senki. – feleltem lehangoltan.
Nincs jogodban ezt tenni. – folytatta kioktatóan. – Nem vagy megbízható, melléd költözök.
Nincs jogomban? Úgy érted, nem rendelkezek saját magam felett? – kérdeztem ingerülten. – Megmondja más, mit érezzek?
Nincs. Értékes vagy, és ezt az értéket nem veheted el a világtól. Szüksége van a világnak rád, még ha gyakran nem is érezteti ezt veled. Nem teheted meg a világgal, hogy itt hagyod. Most még nem. Majd úgy is eljön ennek az ideje, miért kellene sürgetni?
Elkezdtek ismét folyni a könnyeim, és úgy éreztem, mindjárt megtörök. Csupán a fiú lefagyott jelenléte akadályozta meg összeomlásomat. Ha most összeomlik az ifjú tanítvány előtt egy zongoraművész, az egész életére meghatározóan befolyásolni fogja karrierjét. Talán még a kedve is elmegy a zenétől. Nem ölhettem ki az álmot egy ifjú, lángoló lélekből. Ehhez végkép nem volt jogom.
A fiú, mint aki hirtelen kijózanodott volna, gondolkodás nélkül leült a hangszer elé, és játszani kezdett. Valahogy úgy, ahogy tízéves koromban én, de volt benne valami más is. Keserűség, és műveltség vegyes keveréke. Hogyan lehet egy gyerek keserű érzésű? Csak játszott, kezei lendületesen, és precízen mozogtak a billentyűzeten, mi pedig hallgattuk.
Mikor a hangok stílusára elkezdtem figyelni, hirtelen felcsattant tudatom mélyén egy hanglejtés. Igen, a lendület, a stílus, és mindenek előtt a kezek mozdulatai… emlékeztettek valakire… és az az érzés, mintha valaha ismertük volna egymást, pedig most találkoztunk először. Felálltam a fotelből, és a zongorához mentem, majd a fiúra néztem.
Visszajött hát? – kérdeztem a fiútól, mire az megállt, és értetlenül feltekintet rám. A tekintete is egészen olyan volt, mint a 8 éve eltávozott zongoraművészé. Úgy tekintet most is rám a két szemgolyó, mintha csak a tanítványa lennék, ugyanakkor értetlen kifejezése azonnal megértette velem, hogy ez csupán egy vágy lehet. Mégsem ő volt, pedig egy pillanatra úgy festett. – Szeretsz játszani? – kérdeztem könnyebben.
Igen. – felelt a fiú. – De nem tudom, hogy kell. Én csak kipróbáltam. – felelte máris, és valamiféle láthatatlan, halvány mosolyt csalt az arcomra. Kötelesnek éreztem magamat, hogy a fiút megtanítsam zongorázni, és nem érdekelt már semmi más.
Szeretnél megtanulni zongorázni? – kérdeztem tovább.
Hát… még nem tudom. – felelte következetesen.
Pedig a zongora használata különleges megtiszteltetés. Ez nem hangszer, hanem eszköz, amivel megérintheted az emberek lelkét. – folytattam a győzködésemet, miközben még a megtörtség halvány árnyalata ült az arcomon.
Ha a zongora ilyen különleges, akkor te miért nem érinted meg vele a lelkedet? – kérdezte a sejtelmes kérdést, és én elgondolkodtam a nehéz kérdésen.
Mert megfeledkeztem erről. Néha még a művész is elfeledi, hogy a művészet részben róla is szól. A nosztalgia rabul ejtet engem. – feleltem nyers indokként, mire a fiú csupán a fejét rázta, és kicsúszott egy tőle nem várható bölcsesség az ajkán.
Semmit sem változtál. – mondta, majd mintha nem is ő mondta volna, a szájára csapott, és értetlenül nézett fel rám. Talán ő nem értette meg, de számomra minden világossá vált.
Úgy éreztem, most értettem meg igazán azt, mi is az élet, és hogy hogyan is viszonyult hozzá az egykori zongoraművész, aki halála után híressé vált, de a múló évek során az emberek megfeledkeztek róla. És csak annak lett továbbra is állandó személy, aki közel érezte magát hozzá.
Úgy éreztem, az élet egy folyamat, mely valahová tart. És ezt a folyamatot segíteni kell. A legnagyobb öröm, bármennyire is naivnak tűnhet, az a tanítás. És aki ennek szenteli életét is, feláldozva minden lehetőséget, az a halhatatlan, és az értékes. Mert tanítványaiban tovább él, és egyben a művészetben is önmaga művészetévé válik.
Rájöttem, a zongoraművész nem távozott el, én vagyok a zongoraművész, csak más formában, más lélekkel, de részen ő is vagyok, ahogy e leendő tanítványom is. És ő is nyer belőlem, ahogy én is tőle, mert az élet többoldalú, és a tanító éppúgy tanulhat tanítványától, mint fordítva, mindenek előtt újra megtanulhatja önmagát is.
Minden rendben? – kérdezte Roger értetlenül, aki nem értette meg, hogy ez alatt a pár perc alatt egy életnyi fordulat futott le. Hogy is értheti meg igazán ezt a folyamatot az, aki nem része? Aki csak szemléli a világot, az felületes. Rájöhet az értékére, és értelmére, de nem lehet sosem maga, sem pedig a világ ő. A világba be kell folyni, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, magad vagy egyszerre tanítvány, s mester. Ha az egyiket elengeded, a másik nem lesz teljes.
Semmi probléma, csak elgondolkodtam. – feleltem máris.
Az előbb még… - kezdte el Roger, mire félbevágtam.
Már nem lesz szükség rá. Vidd el messzire, és a bánatomat is. Csupán pillanatnyi mélypontom volt, semmi több. – feleltem rá.
Úgy érted, újra magad vagy? Nem követsz el több ostobaságot? – kérdezte tovább a Roger, míg én csak elmeredtem a fiún, aki csillogó tekintettel nézett fel rám, ugyanakkor volt benne valami tartózkodás is.
Ostobaság… - kezdtem el óvatosan. Roger végül elköszönt, és távozott. Csak mi maradtunk együtt, a tanító, és a tanítvány, aki tanítója a tanítónak.
A továbbiakban elkezdtem a fiúval foglalkozni. A következő hetekben eljárt hozzám. Elmondása szerint szeretett hozzám járni, főleg, mert a papagájt mindig megnézhette, és mert szerette a lakásom harmóniáját.
Jó tanuló volt, és sértetlen a lelke. Tökéletes lehetősége volt arra, hogy zongoristává váljon. Talán még nálam is nagyobbá. Talán ő majd az egész világkerekséget meghódítja, de azért figyelmeztettem rá, ne add el magad sosem egyetlen foglalatosságnak. Egyszerre legyél minden, mert akkor érzed meg a létezés csodálatos oldalát.
Volt benne érzék a zenéhez, és szeretet játszani. Nem akartam olyan lenni, mint egykori tanítóim, hogy túlzottan erőltessem, és kemény legyek. Azt szerettem volna, ha a hangszerre játékként tekint rá. Játék egy pálcával, amit a lelked markolhat meg. Ha belőle is kiveszik a fény, azt sosem bocsátanám meg magamnak. Azt azonban nem engedtem, hogy komolytalankodjon, ha tanulni szeretet volna. A játékot is művelni kell!
-
Ennyi volt a novella a zongoristáról, sokan most találnák érdekesnek, egyes írók innen kezdenék a művet, én itt fejezem be. Azonban nem szabad elfelejteni egy valamit kedves olvasó, ha ezt a könyvet olvasod, három dologra gondoljál. Egy, hogy ez zene, csak írott formában. És úgy olvasd, hogy közben hallgass zenét. A második, hogy gyerek vagy, bármennyire is gondolod magad felnőttnek. Az érettség nem egyenlő azzal, hogy eldobod a szeretetet. És a harmadik, sosem vagy egyedül.
És egy utolsó gondolat: Angyalok márpedig léteznek!

***

FIN

“Nem vagyok különösebben tehetséges. Csupán szenvedélyesen kíváncsi.”
(Albert Einstein)

“A képzelőerő fontosabb, mint a tudás.”
(Albert Einstein)

“A valóság egy illúzió,
ámbár egy nagyon állandó fajta.”
(Albert Einstein)

"Egy adott pillanatban született dolog magán viseli a pillanat valamennyi sajátosságát.”
(Jung, Carl Gustav)

„Mikor a jövőn gondolkodunk, egyet sose feledjünk: A jövő köztünk van, és még kicsi, csak nem vesszük észre. Tele van tettvággyal, bölcs, és szeretetteljes, mindössze tapasztalatlan, s óvatos. Ő lesz a jövő! Ahogy bánunk vele, olyan világot épít majd fel.”
(A zongorista)

A történet korszakként a ’80-as éveket mintázza.

A történet a képzeleten nyugszik, habár az író tanult zongorán, és részben saját tapasztalatát, és gondolatát próbálta tükrözni az eltudományosodott, hitre alapozó érzéstelen, hideg világunkban.

A történet bármilyen eredetű hasonlósága valóságban élő, vagy élt személlyel, megtörtént eseménnyel csupán a véletlen eredményének tanúsítható.

Amit meglehet tudni a zenéből:
Harmónia, és hogy minden összefügg mindennel.

"Zene, a füleimnek"

Szól a zongora, ujjaim táncolnak,
nem vagyok zenész, de lelkem a zene.
Dallam jár át engemet, mikor a vonó
mozgásba lendül, s megszólal.

Remeg a szoba, ahogy perdülnek a húrok,
s szól a gitár, hegedű, akár egy négyes.
De a legszebb hangszer, számomra a zongora,
ha csak megszólal, lelkem felébred.

Eggyé válok a hangszerrel, s közösen szólunk,
eldaloljuk fűnek, fának a szépet, s bánatot.
A termet zene tölti be, fülcimpáim rezegnek,
összefügg a hang, s ritmus a kottával.

Hogy matek e a zene, sajnos nem tudom,
mégis számolom, hol rontom el a kvartot.
S ujjaim táncolnak, a lakkozott billentyűn,
a húrok pedig perdülnek, rezonátor jön létre.

Zongora az én lelkem, minden áldott nap,
nem vagyok zongoraművész, s belül mégis vagyok,
s szól a zene lelkemben, a zongora az én szívem,
ha meghallom, összetörök, s ezer szilánkra hullok.

Budapest

További jókat

kekplatanfa